De nem rajta múlott. Ő már a forgatókönyv elolvasása után, a leghalványabb rendezői győzködést is elkerülve úgy érezte: ezt a lehetőséget vétek lenne kihagynia. Arról nem is beszélve, hogy a filmnek nagyon sok köze lett volna színészi pályájának egyik ékkövéhez, a Sörgyári capriccióhoz. Ily módon pedig korunk két legendás alkotójához, Bohumil Hrabalhoz és Jiří Menzelhez.

Beszélgetésünket mégsem ezzel a történettel kezdjük, hanem egy könyvvel, az amerikai Erin Carlson magyarul most megjelent, Meryl Streepről szóló életrajzával, a Hollywood királynőjével. A kötet harmadik fejezete ugyanis, a Sophie választása margóján behozza Magda Vášáryovát. A nyolcvanas évek legelején, amikor Alan J. Pakula a lengyel holokauszttúlélő, Sophie Zawitowska szerepére keresett színésznőt, sok önjelölt próbálta meggyőzni a rendezőt, hogy miért őt kell választania erre a kivételes feladatra. Még Barbra Streisand is belendült, sőt jelezte, hogy kisebb gázsival is beéri. Az utolsó körben ketten kerültek Pakula látókörébe. Meryl Streep volt az egyik, Magda Vášáryová a másik. Ahogy a könyvben is olvasható: a szlovák színésznő komoly esélyekkel indult, hiszen arcvonásaiban is autentikus európai. „Igazán akartam azt a szerepet – mondja Meryl Streep, Hollywood elsöprő erejű királynője. – Elmentem Pakulához, és a padlóra vetettem magam. Kérlek, Istenem, hadd csináljam meg, könyörögtem.” De Pakula irodája akkor már Magda fotóival volt tele. „Nem engedheti, hogy ő játssza el! – utal Magdára az amerikai színésznő. – Nekem kell ez a szerep!” A végén ki is harcolta magának, és öt hónapig lengyelül tanult, hogy alaposan kiismerje Sophie-t.

Csaknem negyven évvel a történések után hogyan emlékezik minderre Magda Vášáryová?

Kivel találkozott hamarabb? Pakulával vagy a bestseller írójával, William Styronnal?

Pakulával. Morvaországban forgattuk a Sörgyári capricciót, amikor Prágából, a barrandovi filmgyárból kerestek telefonon, hogy ott van Pakula, és látni szeretne. Rendben. Akkor mondják meg neki, hogy forgatok, nem mozdulhatok. De ha eljön a forgatás helyszínére, Jiří Menzellel is találkozhat. Erre megérkezett Třebíčbe. Este beszélgettünk egy jót, másnap végig engem nézett a kamera mögül. Nem kérdeztem, hogy miért. A következő napon szólt, hogy beszélni szeretne velem. Négyszemközt. Elmondta, hogy Varsóból jött, lengyel színésznőt keresett Sophie Zawitowska szerepére, de nem talált senkit, aki megfelelt volna az elképzeléseinek. Végül Andrzej Wajda és Krzysztof Zanussi tanácsolta neki, hogy keressen meg engem. Kérdezte, hogy olvastam-e Styron regényét. Nem olvastam, mert sem csehre, sem szlovákra nem volt még lefordítva. Megígérte, hogy majd elküldi angolul. Készített rólam néhány videófelvételt, lefényképezett és elment. Én már el is felejtettem az egészet, amikor megjött a könyv, úgyhogy esténként azt olvastam. Fél évvel a találkozásunk után felhívtak New Yorkból, hogy próbafelvételre várnak. Mondtam, hogy nincs útlevelem, bevonták, anélkül pedig nem utazhatok. Kétszer megszakadt a vonal, míg a beszélgetés végére értünk. Lehallgattak bennünket. A nyolcvanas évek elején!

Végül mégis megkapta a kiutazási engedélyt.

Kértek, tegyek meg mindent, hogy mehessek. Pozsonyban, a rendőrségen semmi biztossal nem kecsegtettek. A Koliba akkori igazgatója, Martin Ťapák filmrendező intézte el a papírjaimat az amerikai nagykövetségen, de megígértette velem, hogy nem maradok kint, mert ha igen, neki annyi. Kezeskedett értem. Viszont ha már utazom, akkor előbb meglátogatom Kaliforniában az ott élő, addig sosem látott nagybácsimat. Ő várt rám Los Angelesben, a repülőtéren. Akkor már Styronnal is beszéltem telefonon, aki elküldte könyve német fordítását. Pár nappal később átrepültem San Franciscóba, ahol találkoztam Andrej Mihalkov Koncsalovszkijjal, a neves orosz rendezővel, és elmentem az ottani filmintézetbe, ahol az egyik falon a saját portrémat láttam a František Vláčillal forgatott Markéta Lazarová című filmből. Jézusmária, ez hogy került ide? – csodálkoztam. Itthon évekig trezorban volt a film, aztán onnan is eltűnt. San Franciscóban meg azt mondták: azért van kitéve a képem, mert az egyetemes filmművészet egyik remeke a Markéta Lazarová. Kérdezték, miért jöttem, merre tovább? Mondtam, hogy próbafelvételre hívtak a Sophie választásába. Minden színésznő, akivel ott megismerkedtem, irigyelt, hogy Pakulához megyek.

Bizonyára életre szóló élmény maradt a próbafelvétel.

Ó, hogyne! Tizennégy éves korom óta forgattam, negyven filmmel a hátam mögött volt már némi szakmai tapasztalatom, mégis úgy kezeltek a stúdióban, mint egy pályakezdő, szerencsétlen színésznőt, aki még nem látott kamerát. Miután végeztem, vittek a stúdióvezetőhöz. Egy irodába, ahol producerek is ültek. Cipő nélkül, asztalra felrakott lábakkal. Döbbenten néztem őket. Nem akartam hinni a szememnek. Sarkon fordultam, és kimentem. Visszatessékeltek. Tiszteletük jeléül talán felállnak, ha meglátnak, futott át az agyamon, de nem. Másodszorra sem álltak fel, csak a cipőjükbe léptek bele. Szakmai körökben futótűzként terjedt el a hír New Yorkban, hogy egy ismeretlen kelet-európai színésznő illemre tanította a New York-i stúdió moguljait. Milos Forman fetrengett a nevetéstől, amikor ezt elmeséltem neki. Vacsorára hívott meg bennünket Pakulával. Azt mondta neki: „Ha Magdának adod a szerepet, Oscar-díjat kap a film. Ha Meryl Streepnek, ő kapja az Oscart, a filmet viszont szép lassan elfelejti a világ.” És pontosan ez történt. Milos elképesztően okos ember volt.

Pakula pedig sok évvel ezelőtt, a Karlovy Vary-i fesztivál vendégeként, és bizonyára nem udvariasságból, azt nyilatkozta: „Sajnos nem úgy sikerült a Sophie választása, ahogy szerettem volna, mivel Streep miatt sok mindent meg kellett változtatnom a forgatókönyvben, és kimaradtak nagyon fontos motívumok.”

Nem találkoztam Meryl Streeppel a próbafelvételen. Pakula nem mutatta meg a vele felvett anyagot, de elmondta, hogy Meryl valóban sokat könyörgött neki, hogy ő kapja a szerepet. Sírt, zokogott, a haját és a ruháját tépte, a földhöz verte magát, olyan nagyon „azonosult” a szereppel. Egy másik könyvben, amelyet szintén róla írtak, elmeséli, hogy ő is hallotta, hogy megleckéztettem a producereket. És hogy kicsit megijedt tőlem, amikor a fülébe jutott, hogy milyen sok filmben szerepeltem. Egy helyen megjegyezte azt is, hogy azért sem kaphattam meg a szerepet, mert nem volt tökéletes az angolnyelv-tudásom. De hát nem is kértek tőlem tökéletes angoltudást. Sophie Zawitowska lengyel volt. A próbafelvételen is sokat kellett beszélnem lengyelül. Igen, Pakula azért döntött Meryl Streep mellett, mert nem dönthetett másképp. A stúdióvezetőknek a Kramer kontra Kramer Oscar-díjas színésznője kellett, aki pénzt hoz a konyhájukra, nem pedig az ismeretlen, szocialista országbeli Magda Vášáryová. Dollármilliókra ment ki a játék. Nathan szerepét eredetileg Dustin Hoffman játszotta volna. Ezt is Pakulától tudom. Dustin Hoffman ügynökei azonban kemény feltételeket szabtak a stúdiónak. Azt kérték, ne Sophie neve szerepeljen a film címében, hanem Nathané. És hogy amíg neki tíz közelije lesz, addig a főszerepet alakító színésznőnek csak egy lehet. Ez már Pakulának is sok volt. Így kapta meg a szerepet végül Kevin Kline.

Idézőjelbe téve: szép történet.

Mondom a poént. Egy évvel ezelőtt Londonból hívtak, hogy portréfilmet készítenek Pakuláról, és a felesége kéri, hogy szólaljak meg benne én is. Ő ugyanis külpolitikai szakértő, és kétszer találkoztam vele Londonban. Rokonszenvesnek talált. Pakula szörnyű baleset áldozata lett, elcsapta egy autó az utcán. A portréfilm végül elkészült, de kimaradtam belőle. Kevés a pénze a produkciónak, mondták, nem tudják fizetni az utaztatásomat. Nem baj, mondtam, megveszem az oda-vissza repülőjegyet, elég, ha szállodát biztosítanak egy vagy két éjszakára. Egy hónapig senki nem keresett. Amikor felhívtam őket, hogy számoljak-e még velük, közölték, hogy már készen vannak, vége a forgatásnak.

William Styronnal sikerült személyesen találkoznia?

Dél-Kaliforniában három előadást tartottam politikusként. Egy plakátról tudtam meg, hogy jön Styron is, egy ünnepségre. Leültem az első sorba, onnan hallgattam a beszédét. Idős volt már, az egészsége sem volt rendben. Nézett rám, de nem voltam biztos benne, hogy megismert. Véget ért a ceremónia, odaléptem hozzá, hogy Styron úr, örülök, hogy végre kezet foghatunk. „Ismerős az arca – mondta. – Láttam már valahol.” Én lettem volna a maga Sophie-ja, a nevem Magda Vášáryová, mutatkoztam be neki. Nem sokkal később meghalt. Az alkohol rabja volt.

Visszatérve a Sörgyári capriccióhoz: filmbeli partnerei közül ketten is elmentek már. Előbb a Gruntorád doktort alakító Rudolf Hrušínský, majd a tűzoltóparancsnokot megformáló Petr Čepek. Mindketten legendás alakjai a cseh filmnek.

Hrušínský urat a rendező, Jiří Menzel ugyanúgy meggyötörte munka közben, mint engem. Nekem a cseh kiejtéssel volt a legtöbb bajom, örökké azt csiszoltam, hogy tökéletes legyen, Hrušínský úrral egy jelenetet hússzor is lepróbáltatott. Mintha színházban dolgoztunk volna. Én nem kávézom, nem dohányzom, a forgatás szüneteiben, az átállások és bevilágítások idején mindig olvastam. Fogtam a könyvet, és félrevonultam. Nem regényekkel, hanem filozófiai írásokkal. Jirkát ez mérhetetlenül idegesítette. Ha meglátott egy sarokban könyvvel a kezemben, teljesen kiborult. Talán azt várta, hogy a forgatókönyvet bújjam. „Már megint olvas! – szakadt ki belőle. – Állandóan olvas!” Nehezen viselte, hogy amint kiléptem a kamera fókuszából, azonnal leraktam a szerepet. Hrušínský úrral egyébként nem találkoztam a forgatás után. Különleges ember volt.

Szótlan, befelé forduló.

Sem nevetni, sem mosolyogni nem tudott, legfeljebb vigyorogni. Petr Čepek is csodás színész volt, de ő is nehezen megközelíthető, kommunikálni nem nagyon tudó ember. „A halálomon vagyok, Magduska – mondta, amikor utoljára láttam őt. – Megyek el.” Nem tudtam, hogyan reagáljak erre. Hosszasan és némán öleltük egymást az utca forgatagában.

Bár huszonvalahány évig több filmes felkérésre is nemet mondott, volt egy, amelyre nagyon készült.

Miután bejelentettem, hogy sem színpadon, sem filmben nem vállalok szerepet, hirtelen elözönlöttek az ajánlatok. Minden rendező azzal keresett meg, hogy: „Még ezt az egy szerepet játssza el, kérem!” Hívtak Prágából, Londonból, Budapestről. Mészáros Márta készülő filmjében lett volna szerepem, de már tényleg nem akartam játszani. Elég volt. Színházban is, filmben is megkaptam mindent, amiről egy színésznő álmodik. Petr Weigl csodás operafilmjeiben is nagyon szép szerepeket formálhattam meg. Az évek múlásával aztán mégis utolért egy ajánlat, amire nem mondhattam nemet. Jiří Menzellel forgattuk volna a Harlekin millióit, amely a Sörgyári capriccio folytatása lett volna. Mariska, Francin és Pepin bácsi az idősek otthonában. Francin egész nap a tévé előtt ül, Pepin ágyban fekvő beteg, a történet végén meg is hal, Mariska az otthon kertjében az erotikus szobrokat nézegeti. Még nyolcvanévesen is derűs, örökmozgó asszony, csak éppen kihullott az összes foga. Az volt az egyetlen problémám, hogy ezt hogyan lehet megoldani, hiszen mind a harminckét fogam megvan. Hogy leszek én a filmben fogatlan öregasszony? Jirka jókat kacagott a kérdésemen. Ő már tudta a megoldást, csak nem árulta el. Sajnos nem is fogom már megtudni tőle, hiszen elment. Nagyon beteg volt. Élete utolsó hónapjaiban már csak szelíden mosolygott. Ez a sorsunk. Lassan mi is sorra kerülünk.

A szerző a Vasárnap munkatársa