Az előadás írott formában is megjelent, felkerült az internetre A „szerelmi” líra vége. „Igazságosság” és az intimitás kódolása a későmodern költészetben címmel. Az irodalomtudós az előadásban nem említi Oravecz Imre nevét, hiszen Kulcsár Szabó témája a két világháború közötti magyar költészet, de ugyanilyen vagy hasonló címmel – A szerelmi költészet vége – lehetne kritikát vagy tanulmányt írni Oravecz Imre 1972. szeptember (1988, 1993, 2003) című verseskötetéről.

A szerelmi költészet, sőt a szerelmi verskötet végigkíséri az egész magyar líra történetét, jelentős teljesítményeket eredményezve. Gondoljunk csak a Balassi verseit tartalmazó, töredékesen fennmaradt Balassa-kódexre, Csokonai Vitéz Mihály Lilla-verseire, amelyből szintén szerelmi verseskötet készült volna, de az anyagi gondok és a szerző korai halála megakadályozta a kiadást. Gondolhatunk Kisfaludy Károly Himfy szerelmei: A kesergő szerelem (1801) című verseskötetére. Vagy hogy 20., sőt 21. századi példákat hozzunk: Ady Endre Léda- és Csinszka-verseire, József Attila szerelmi költészetére, Szabó Lőrinc A huszonhatodik év (1957) című kötetének százhúsz szonettjére, Petri György szerelmi költészetére, Varró Dániel Szívdesszert (2007) című verseskötetére.

Oravecz Imre 1972. szeptembere megdöbbent bennünket az őszinteségnek, az intimitásnak és a kitárulkozásnak olyan mélységeivel, amelyre a kultúránk nem tanít meg bennünket. A kötet verseit olvasva mintha nem is olvasók lennénk, hanem voyeurök, kukkolók, rejtett kamerás felvételek nézői, akik ráadásul nemcsak a testre és a testek mozgására látnak rá, hanem a lélek és a gondolat mozdulataira is, a meztelen lélekre és gondolatokra: „…előveszem a szolid és megbízható T. S. T. két régi számának színes mellékletét, a pornólapokat elégettem, és H. M. regényét, az S.-t, a lepedőre helyezem, és visszafekszem, kinyitom az újságokat, az egyiket ott, ahol egy Pirelli-naptárból vett, egészségtől kicsattanó, fedetlen mellű fotómodell áll egy tükör előtt, és úgy teszi egy székre a jobb lábát, hogy izmos combtövéig szoknyája alá látni, a másikat ott, ahol egy divatos, drága fehérneműt reklámozó, kihívó, élveteg tekintetű harisnyás manöken hever félig hasmánt egy kanapén, fél farpofáját és bugyija pántlikavékony oldalcsíkját a kombiné alól szándékosan kitakarva…”

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szépirodalomban, a költészetben minden őszinteség: retorika, minden intimitás: nyelvhasználat, minden kitárulkozás: stílus. Önmagában az őszinteség, az intimitás, a kitárulkozás nem érték, hiszen egy dilettáns szövegnek éppúgy jellegzetessége lehet, mint egy remekműnek. Sőt, éppen a szerelmi költészet nyelvhasználatát függesztik fel a dilettáns költők nyálas-csöpögős szövegei. Mi tehát az, ami mégis lehetővé teszi a szerelmi lírát, ráadásul jelentős irodalmi teljesítménnyé avatja?

Talán leginkább a bonyolult elbeszélőhelyzetnek és a sokféle műfaji kódnak az együttes felhasználása. Egy férfihang szólal meg az 1972. szeptember verseiben, a traumatizált, alárendelt, megalázott férfi hangja, amely hangban a szakítás utáni gyászmunka eredményeképpen egyszerre lép működésbe az emlékezés és a jelen idő elbeszélése. Egyszerre, egymásra rétegeződve, egymást értelmezve, összetett kapcsolatokat kialakítva, szinte eszelős logikai kapcsolatokat, párhuzamokat, téveszméket kialakítva az egykori szerelmi kapcsolatról és a megírás idejének állapothelyzetéről:

„Úgy látszik, jót tesz neked a szenvedés, mondtad egyszer, szenvedésem kezdetén, mikor még látni véltem végét a szenvedésnek, melyet okoztál, cinikusan hangzott, de tudtam, hogy nem rossz-, hanem jóindulat mondatja veled, jóindulatod meg együttérzésből fakadt, melynek az adott körülmények közt ilyen suta módon adtál hangot, és beláttam, lehet valami igazság e megállapításban, mert mikor tükör elé állva megvizsgáltam arcomat, vonásaim közt valóban felfedeztem annak jelét, amit te jónak neveztél, valami, talán az árkok szöge volt más, talán az árkok mélysége, átlényegülésfélét, amely addig nem volt, de hát ez akkor volt, azóta minden megváltozott, hiába bámulok a tükörbe, hiába keresem, nem találom a jelet, arcomban egyre fénytelenebb szempárt lelek, egyre üresebb tekintetet, melyet magamra vetek, és téged egyre türelmetlenebbnek, önzőbbnek, kegyetlenebbnek és gonoszabbnak látlak, holott én leszek egyre türelmetlenebb, önzőbb, kegyetlenebb és gonoszabb, és ez az igazságtalanság arra késztet téged, hogy már semmit se mondj a szenvedésről, és úgy tégy, mintha nem is volna, és én se volnék, pedig még van és még vagyok, és ez egyre terhesebb nekem.”
Mindezt tovább bonyolítja az, hogy az 1972. szeptember műfaja és műneme sokkal kevésbé meghatározható, mint gondolnánk. Ebből a szempontból a vers, a verseskötet elnevezés inkább csak valamiféle máznak tűnik, felszínes meghatározásnak, amelyre jobb híján szorulunk rá. Már az sem egyértelmű, hogy a líra vagy az epika területén helyezzük-e el a kötetbeli megszólalásokat, amelyekben keverednek a napló, az emlékirat, a levél, a vallomás, a vádbeszéd, a gyászbeszéd, az elégia, a jeremiád, a jelenet, a drámai monológ, a kispróza, a mininovella stb. elemei:

„És akkor azt mondtad, vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán mert nem volt megfelelő az időpont, talán mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet…”

Oravecz Imre ritmikus-szenzitív prózájának, drámai jeleneteinek, ismétlődéses szerkezetekből felépülő lírájának beszélője egykorvolt kapcsolatokat temet el, nőket gyászol. Vagy inkább saját magát temeti el minden kapcsolatban, nőben, és önmagát gyászolja. Amikor pár éve Kolozsváron jártam, a Sapientia Egyetemen éppen egy emlékkiállítás képeiből nyílt kiállítás, a címe: „Meghalni könnyebb, mint elválni”. Azt hiszem, ennél a mondatnál tömörebben nem tudnánk összefoglalni a fenti könyv tartalmát.