Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az idei egy katasztrofális év volt. Történelmileg biztos nem a legrosszabb, de a ma élő generációk életében könnyen lehet, hogy igen. Itt állunk az év végén, a járvány soha nem látott intenzitással tombol, mi pedig már nagyon elfáradtunk. A tél, a korán érkező sötétség és a bezártság csak rátesz az egészre egy lapáttal. Halott hónapok ezek, minden apró győzelemért nagyon meg kell szenvedni. A tavasztól mindenki javulást vár, csak hát az még több hónapig várat magára, addig ki kell húzni valahogy.

Épp ezért a mi legnagyobb ellenfelünk jelenleg talán nem is a járvány, hanem a kilátástalanság, amit ez a helyzet magával hozott.

Márpedig a remény jelentőségét nem szabad alábecsülni, ha erről is lemondunk, akkor menthetetlenül elveszünk.

A régi időkben a fontos döntések előtt tanulságos történetekre emlékeztek vissza az emberek, amelyek utat mutattak, fényt gyújtottak a kritikus helyzetekben. Ezeket nem kellett mindig halálosan komolyan venni, inkább a hangulat oldását, a fejek kitisztítását szolgálták. Mármost ha én történetmesélő lennék, akkor a jelenlegi helyzetünkben Sandman, az Álmok Fejedelme egyik kalandját mesélném el. Mert lehet, hogy a mi szénánk rosszul áll, de az Álomúrnak Luciferrel és a pokol összes démonával kellett szembenéznie.

Az történt ugyanis, hogy az Álomúrnak egy hosszú száműzetés után vissza kellett szereznie a koronáját. Csakhogy azt ellopta egy démon, ezért a Pokolig kellett leereszkedni érte. Az Álomúr megtalálta a démont és megküzdött a koronáért. A tündérmesék szabályai szerint egy képzelőerőre és intelligenciára épülő szópárbajban kellett diadalmaskodnia. Ha veszít, örökre a Pokol rabja marad. Az Álomúr megnyerte a párviadalt, csakhogy ekkor kellemetlen meglepetés várta: Fényhozó Luciferrel és milliónyi démonnal találta magát szemben, akik egyáltalán nem akarták őt elengedni. „Itt semmi erőd. Az álmoknak a Pokolban nincs hatalmuk” – mondta neki Lucifer. Csakhogy az Álomúr ekkor ismét fordított a lapokon: mert az lehet, hogy neki tényleg semmi hatalma nem volt a démonok fölött, de hogy az álmoknak se lenne… az azért túlzás:

„Mondjátok, démonok… Mekkora hatalma lenne a Pokolnak, ha az itt raboskodók nem álmodhatnának a mennyről?”

A kérdést néma csend követte, az Álomúr pedig döbbent démonok sorfalától övezve sértetlenül elhagyta a Poklot. Így szerezte vissza a koronáját a Pokolból egyedül, ijedten, pusztán a reménnyel felfegyverkezve.

Az olvasó észrevehette, hogy Neil Gaiman egyik meséjét hoztam fel példának. De ne aggódjunk a sztori fiktív mivolta miatt, a tanulsága attól még ugyanúgy érvényes. A tündérmesék ugyanis mind igazak. Nem azért, mert azt mondják, hogy vannak sárkányok – most G. K. Chestertont parafrazálom –, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le lehet győzni.

Ezt a célt tűzzük ki magunknak az elkövetkező pár hétben: találjunk valamit, ami feldob, valamit, ami reményt ad. Valami fényforrást, amivel ki lehet húzni ezeket a sötét téli hónapokat. Ez kevésnek tűnhet, de mint látjuk, néha pont ennyi kell, hogy megtaláljuk a kiutat a pokolból.