Van egy jelenet a South Park című rajzfilmsorozat zseniális pandémia-epizódjában, amelyben Cartman úgy lóg az online óráról, hogy eljátssza a lefagyott gépet, és egy kimerevített szelfit tesz ki a képernyőre, hogy a tanár azt higgye, akadozik az internet. Rendben, Eric, akkor most is csak hallgasd az órát, mondja Mr. Mackey, de a srác ezt már nem is hallja, mert rutinosan meg is lógott aznapra.

A felső tagozatosok, illetve középiskolások online oktatása maga a rémálom néhány tanár számára. Azért írtam „néhányat”, mert pont ennyien panaszkodtak nekem az utóbbi hetekben, persze szigorúan név nélkül, mert ugyan ki merné bevallani, hogy a diákok rendre túljárnak az eszén. Nem is csoda, hiszen sokkal otthonosabban mozognak a netes világban, mint a pedagógusok. Az egyik panaszkodó ismerősömnek például nincs is otthon internete, naponta eljár egy helyre, ahol van, és onnan tanít. Az illetőnél ez elvi kérdés, tévéje sincs, mert teljes nyugalomra vágyik a szabadidejében. Amit mesélt, az tényleg hajmeresztő, szomorú és kétségbeejtő a fiatalok tudásszintjének alakulása szempontjából.

Ezek a minden hájjal megkent kis szakemberek ugyanis az online órák alatt (feltehetően) folyamatosan levelezgetnek egymással, és az üzenetek tárgyát legtöbbször a tanár ruházata, frizurája képezi. Ezt elemzi megannyi önjelölt stylist, miközben szegény pedagógus igyekszik lekötni a figyelmüket.

„Légy szíves, kapcsold be a hangot is, ne csak a képet.” „Nem értem, mit mondasz.” „Hé, kislányom, hová lettél?” Ez utóbbi kérdés annak a diáknak szólt, aki óra közben néha elugrott megkeverni az ebédet a sparhelton, merthogy óra alatt főzött. Amikor a tanárnő ezt szóvá tette, az illető felháborodottan közölte, hogy a kisöccsét is meg kell etetnie, nem maradhatnak éhen, hiszen a szüleik egész nap dolgoznak. Egy másik diáklány az online órán egy kutyust simogatott, aztán közölte, hogy Buksinak sürgősen ki kell mennie, úgyhogy ő most lelép.

Szóval sokat lazult a fegyelem, amiért nem feltétlenül a tanárok hibáztathatók. Egy részüket ugyanis teljesen felkészületlenül érte az online oktatás, gyorstanfolyamokon kellett elsajátítaniuk a Zoom rejtelmeit és az ehhez kapcsolódó módszertani tudnivalókat. Természetesen soha a pályájuk során nem merült fel, mit kell tenni, ha a diák sokáig nem lehet jelen személyesen az órákon. A huzamosabb távoktatás kunsztjait a pandémia előtt tudtommal csak a távoli Ausztráliában oktatták az egyetemeken, ahol a diákok egy része több száz kilométerre lakik az iskolától.

Kérdés, mi lesz ezzel a nemzedékkel, ha tovább tart ez a kényszerhelyzet. Hogyan érettségiznek le, és mit tudnak majd kezdeni az esetleg félig behunyt szemmel megadott jobb bizonyítvánnyal a munkaerőpiacon, ha véget ér ez az áldatlan állapot. Ráadásul mostanában egyre több pszichológus beszél arról, hogy a „karantinik” körében gyakoriak a depressziós tünetek, a céltalanság érzete, a közösségi élmények hiányának tulajdonítható elfásultság. Egy egész nemzedék sorsa kérdőjeleződik meg a szemünk előtt. És ezt rohadtul rossz végignézni…