December elején a zenei szaksajtó mellett a Wall Street Journal is beszámolt arról, hogy Bob Dylan eladta mintegy 600 dalát a Universal Musicnak. A vételár persze nem nyilvános, de becslések szerint akár 400 millió dollárt is kaphatott ezért a csomagért a legendás amerikai dalszerző-előadó, aki májusban lesz 80 éves, és mellesleg van egy irodalmi Nobel-díja is. Ő maga köztudottan minden második szökőévben áll szóba a sajtóval, de a Universal Music vezetése is csak egy rövid nyilatkozatban közölte, hogy a könnyűzene történetének eddigi legnagyobb összege cserélt most gazdát, büszkék a bizalomra, és úgy vélik, jó üzletet kötöttek. 
Még magunkhoz sem tértünk, amikor egy hónappal később, január elején egy másik élő legenda, Neil Young szintén úgy döntött, hogy túlad eddigi életművének felén. A 75 éves rocksztár összesen 1180 dalt tett le az asztalra mostanáig szólóban, illetve különböző formációk tagjaként. A vásárló ezúttal egy brit befektetési társaság, a Hipnosis Songs Fund, akik főleg arról híresek, hogy multicégek reklámjaiba adnak el dalokat. Az összeg itt is titkos, de ezúttal is akadtak önjelölt matematikusok, akik 200 millió dollárt tartanak reálisnak. 

Túl egyszerű lenne kimondani, hogy idősebb zenészeknél érthető ez a hozzáállás, hiszen azt szeretnék, hogy a dédunokáiknak se kelljen dolgozniuk. Ám a londoni tőzsdén is jegyzett Hipnosis fiatalabb dalszerzőkkel is kötött hasonló üzleteket. Kevesen tudják, hogy például az Imagine Dragons, a Blondie, Lindsey Buckingham (Fleetwood Mac), Nile Rodgers (Chic), sőt David Bowie dalai is ott lapulnak a cég gyűjteményében. Sőt olyan híreszteléseket is hallani, hogy a nagy slágerek szerzőit rendszeresen megkörnyékezik ezek a „gyűjtők”, akik persze egymással is versenyeznek a piacon. 

Három fő oka lehet a lavinának. A streamingszolgáltatások mára teljesen átrajzolták a zeneipar térképét, ezért a népszerű dalok értéke megugrott. A digitális piacot vizsgáló Digital Media Association kimutatása szerint 2019-ben 10 milliárd dolláros összbevételt produkáltak a zenei tartalmak, ami 21 százalékos növekedés az előző évhez képest, és akkor még sehol sem volt a koronavírus-járvány. A Wall Street Journal szerint pedig a legnagyobb sztárok életműve tizennyolcszor értékesebb most, mint a streamingkorszak hajnalán. Sőt, amit ma 500 ezer dollárért vesznek meg tőlük a befektetők, azzal később 5–40 milliót kereshetnek. A szerzőknek pedig nem kell megvárniuk, amíg lassan lepotyognak a számlájukra a centek a Spotifytól és társaitól, hanem egyszerre kapnak egy csillagászati összeget. 

A második ok, amiért a zenészek rábólintanak az ajánlatokra, hogy ezek a cégek otthonosabban mozognak a film- és reklámiparban, mint a lemezkiadók vagy a menedzsmentek. Azaz több esély van rá, hogy dalaik bekerülnek egy menő sorozatba, sikerfilmbe vagy reklámba. Ők ugyan anyagilag már nem profitálnak ebből a jogok eladása után, ám a népszerűségüknek jót tesz egy-egy ilyen árukapcsolás – nagyobb gázsiért koncertezhetnek, tévéműsorokban való szereplésért is többet kérhetnek, azaz nő az ázsiójuk.

Ráadásul a közösségi média ebből a szempontból még kiaknázatlan platform. Csak egy példa a közelmúltból: a Fleetwood Mac 1977-es Dreams című slágere felkerült a TikTokra, egy 15 másodperces videóposzt aláfestő zenéjeként. A gördeszkás videó világsiker lett a célkorosztály, azaz a tizenévesek körében, csaknem hárommillióan nézték meg. Ennek köszönhetően a dal ismét felkerült az amerikai slágerlistára, mert rövid idő alatt rengetegen streamelték. És egyre kevesebben lepődnek meg azon, hogy ezekért a felhasználásokért is behajtják a jogdíjat a TikTok-sztároktól. 

A harmadik ok már a járvánnyal kapcsolatos. A CD-ipar bedőlésével a koncertezés a zenészek elsődleges bevételi forrása lett. Viszont tizedik hónapja nem koncertezhetnek, és ki tudja, mit hoz a jövő. Ezért sokan úgy gondolják, hogy az a biztos pénz, ami már a számlájukon van, nem pedig az, amit a nyári fesztiválok szervezői ígértek nekik. Egyes pesszimista jóslatok szerint elképzelhető, hogy a pandémia annyira visszaveti a tavaly ilyenkor még virágzó és jól jövedelmező koncertipart, hogy a gázsik drasztikusan csökkennek. Egyszerűen azért, mert az óvintézkedések, a limitált nézőszám és a rendezvényhelyszínek átalakításának költségei miatt a szervezők nem lesznek képesek kifizetni az előadóknak a korábban megszokott összegeket. 

A jogdíjeladásnak persze hátulütői is vannak – ezekről kevesebb szó esik. A szerző többé nem döntheti el, kik és milyen célra használják a dalait, milyen kontextusban kerülnek a nyilvánosság elé. Például olyan rendezvényeken vagy olyan multicégek reklámjaiban is felcsendülhetnek, amelyek számukra nem szimpatikusak – és ilyenkor sem tehetnek semmit. 

Ki tudja, mit szólna például Lee Hazlewood ahhoz, hogy mostanában egy cipőbolthálózat reklámjában szól éjjel-nappal a These Boots Are Made For Walking című, 1966-os nagy slágere? Eddig csak arról olvashattunk, hogy XY szerző perli a multicéget, mert „kifigurázták” a dalát, és a reklámszerződésben nem erről volt szó. Nos, kevés ilyen per végződött győzelemmel, és még kevesebb esélye lesz mostantól azoknak, akik eladták a beleszólási jogukat dalaik utóéletébe.