A szerzők alaposan felpörögtek, minden műfajban született valami igazán érdekes, a közösségi hálón villámgyorsan terjedtek a bezártság különböző aspektusait taglaló alkotások. A karanténdrámák közül sokat már be is mutattak különböző színtársulatok az interneten (hol máshol?), szintén nagy sikerrel. De mi lesz tovább?

Muszáj feltennünk ezt a kellemetlen kérdést, mert ahogy a többi művészeti ágban, a szépirodalomban is az újdonság ereje hat igazán, nem lehet „büntetlenül” ismételgetni magunkat, és másokat sem. Az elmúlt napokban három író ismerősöm is elpanaszolta, hogy nincs ihlete, mert hónapok óta otthonról dolgozik, ki se dugja az orrát.

Önök nyilván meglepőnek tartják ezt, hiszen az otthon ülés az írás alapfeltétele, sokan pont amiatt siránkoztak tavaly ilyenkor, hogy a nagy rohanásban nincs idejük leülni és végre megírni a nagy művet. Nos, az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amit ihletnek nevezünk, általában nem a négy fal közé érkezik.

„Mindig mozgalmas, filmszerű álmaim voltak, sokat merítettem belőlük. És képzeld, tegnap arról álmodtam, hogy szedem ki a gépből a mosott ruhát, és csak szedem, és szedem…” – mondta remegő hangon egy prózaíró, aki ezek szerint példás módon besegít a háztartásban, de hetek óta nem volt a belvárosban. Ő az a típus, aki folyton tanulmányozza az embereket. Az öltözékük alapján talál ki róluk történeteket, vagy a kávéházak teraszán ülve figyeli a hallótávolságon kívül beszélgetőket, és elképzeli, miről csevegnek a másik asztalnál. A párbeszédekhez gyakran a buszon, vonaton kap ihletet – a hallgatózás csúnya dolog, ám írók esetében tényleg hasznos lehet. A kocsmák is aranybányák, főleg a veszekedések „ívének” megfigyelése tanulságos. Most azonban se kávéház, se kocsma, se nagy bóklászások nincsenek, és a tévé nem elég a képzelőerő ébren tartására.

A másik bezárt művész a körülötte csatázó két gyerek miatt nem tud haladni a kötetével, főleg úgy, hogy az egyikkel rendszeresen matekoznia is kell, mert az online oktatás miatt megtorpant a srác. A harmadik szenvedő alany pedig pont egy tanárnő, aki sokkal többet készül az óráira, amióta online oktat, ezért esténként már nem jut energiája a szépirodalomra.

Szóval a megváltozott körülmények alaposan ki tudják zökkenteni az alkotó embert. A külső ingerek, a közösségi élmények, az illatok, színek, képek, hangok, egy-egy utcán elkapott mozdulat, mondat, pillantás mind-mind a képzelőerőt serkentik. Nem beszélve a hosszabb utazásokról. Abszolút megértem tehát az „írógörcsöt”, és aggódva várom az elkövetkező év könyvtermését. Mert a szépirodalomnak az az elsődleges feladata, hogy tükröt tartson a valóságnak. Ám az eldeformálódott valóság csak torz képeket eredményezhet.