Nagy hét volt akkor is, de nem húsvéti értelemben – még különírva, még kisbetűkkel. A járvány már Európa déli részein pusztított, napok kérdése volt csupán, hogy mikor éri el a szülőföldemet.

Csalódott voltam. Hiába döntöttem úgy, hogy nem szállok fel az utolsó járatra, nehogy már én vigyem haza a nyavalyát! Sose bocsájtottam volna meg magamnak. Letöltöttem ugyan az utazáshoz szükséges kéthetes karantént, mégse tartottam jó ötletnek, hogy ismeretlenekkel, zsúfolt utastérben töltsek el fél napot, majd nemzetközi reptereken tolongjak tömegekkel. Tesztelés nélkül, sakkmintás ülésrend nélkül, egymás nyakába lihegve.

Ez még a régi időszámításunk szerinti időben történt, Kr. u. 2020-ban, Matovič előtt egy hónappal, amikor odahaza még orrpiszkálás nélkül lehetett kiflit venni a helyi Jednotában, amikor a nagyik még unokáikkal kéz a kézben válogattak a csokitojások között, amikor még nem kellett rendeletekből tákolt üveghegyeket megmászni ahhoz, hogy az ember egyet léphessen.

Mondanám, hogy a régi szép időkben. De vajon mi abban a szép, amikor egy regnáló kormányfő a parlamenti választás kampányában képes lebumlizni a röszkei határhoz, hogy a magyar kollégájával egy jót migráncsozzon? Mert hogy majd a kerítés mögül jön a vírus, pont onnan. Miközben én, a potenciális vírushordozó, a retikülömet pörgetve szabadon grasszálok városszerte, másodgenerációs vietnámiakat inzultálok a villamoson, és széles jókedvemben végigcsókolgatom a fél Pozsonyt. Mert miért ne? Elvégre visszakaptam a régi életemet.

Téged kérdezlek, Öcsi!

Az otthoniak válaszait már ismerem, „igen, de”, mindegyik így kezdődik. Csakhogy én pont az „igen” és a „de” közé vagyok beszorulva: Szabadság, de szolidaritás. Szolidaritás, de szabadság. Közte semmi? Tertium non datur? – hogy a te nyelvezeten kérdezzem. Amíg én olyan, ezerszer megbélyegzett libsi cuccokkal vacakolok, mint a társadalmi felelősségvállalás vagy az öngondoskodás, addig honfitársaim egy egész hullámra való koronavírust síeltek össze az Alpokban, amit aztán jól felszoroztak az Isten-haza-család jegyében megválasztott kormányok intézkedései. Mégis engem vetnének a mókusok közé, ha ezt nyilvánosan kimondanám, pedig már az Isten se tudná megszámolni, hányadik buckánál tartanak azóta.

Neked hinnének, jó Mikesem. A pedigréd árfolyamát most magasan jegyzik a nemzeti börzén, ráadásul te kellően cikornyás, szépprózai nyelvezeten tudnál elküldeni mindenkit a ká (mint kedves) nénikéjébe, aki a mondandójából kihagyja az embert. Ne játszd hát nekem a tetszhalottat! Ébresztő, dolog van! Egyeztessük óráinkat, Covid-idő szerinti második Nagypéntek!

Tudom, hogy neked is fontos ez a mai nap. Ne aggódj, nem a húsvéti konvertálásodra célzok, én ugyan született pápista vagyok, de nem tartozom azok közé, akik mások magánéletében turkálnának. Köztünk szólva, fura is lenne, mert pont a labanc felmenőimtől örököltem a katolikus hitet, a tótoktól pedig a kurucvért, de ez most mellékszál. A te imádott Fejedelmed is ezen a napon halt meg, akárcsak az én anyám.

Az efféle élettapasztalat is felér egy konvertálással. Csak én nem egy másik hitre tértem át, születésem óta ugyanannak a felekezetnek a templomában ülök, mindössze annyi történt, hogy azóta a nagypénteki szentségtartó tátongó ürességét nézem más szemszögből – az emberekéből, nem pedig odaátról. És ennek már 18 éve. Ez idő alatt felnőtt bennem egy gyerek, aki már nem a karácsonyt várja, hanem ezt a napot. Készül erre a fülsiketítő csendre, a horror vacui rémületére, hogy a teremtésben támadt auftaktnyi hiány ne a semmit jelentse számára, hanem a valamire való lehetőséget. Persze, nem siettetve, nem vágyakozva, hanem csak úgy, mint ahogyan a csillag megy az égen.

Mindeközben annak a profán, napközis gondolatnak se tudok ellenállni, hogy ilyenkor azért Ő is izgul egy kicsit. A történet előre meg vagyon írva, a happy endje tehát úgymond biztos. De én erre nem vennék mérget. Persze, tudom, az Ige szerint a Mindenható mindenható, tehát kívül-belül ismeri az ő teremtményeit, ugyanakkor a szabad akarat is az ő adománya. És az még a Nagy Narrátornak sem lehet mindegy, hogy kik közé engedi el a Fiát egy újabb év ösztöndíjra.
És itt van a gebasz elásva, Miki öcsém. Nekem az emberekben rendült meg a bizalmam, azért vagyok így berezelve. Korábban kifejezetten kedveltem az emberi fajt, de egy ideje már egyszerűen nem bírom őket cérnával. Isteni türelme kell hogy legyen a Teremtőnek elviselni azt a sok süket dumát, a nyálas nyomulást, a sanda kacsintásokat, azt, ahogy keresik nála a protekciót, ahogy kalkulálnak a tutival. Nem mondd, hogy ezt te még nem vetted észre!

A pandémia vuhanizált minket, több milliárdnyi kis házi poklot hagyva maga után – ahány ház, annyi Vuhan. És hiába kapcsolódtunk össze a digitális világmindenségben, hiába járjuk a bűnbocsánat köreit, egyik karanténból ki, a másikba be: egyet a türelmetlenségünkért, egyet az önsajnálatunkért, egyet az önmegtartóztatás hiányáért… Körbe-körbe, egy végtelen történetben. Mégis egyre több embernek van egyre több baja egyre több emberrel. Nem vagyok egy matekzseni, tényleg csak sacc per kábé mondom, hogy szerintem annyi lakosa nincs is a Földnek, mint amekkora igény van itt a másság leszólására, megbélyegzésére, betiltására, kiirtására, megkövezésére, megfeszítésére! Tudnám folytatni.

De szerencsére itt vagy nekem te. Jut eszembe, mizujs Rodostóban? Hozzátok is elért már a pestisjárvány? Kapni-e nálatok ellene orvosságot, vagy legalább áfiumot karantén esetére? Remélem, tartjátok a szociális távolságot a magyar kolóniában. Nehogy már elkuruckodjátok nekünk a dolgot! Rajtatok az utókor szeme!
Rajtad pedig az enyém.

Szeretettel ölel: Nénéd