A főszereplő élete derekán levő, kicsit elveszett, posztmodern egzisztencia. Születésnapját az utóbbi években a hullámzó vízen tölti, mindig egyedül. Tudjuk, hogy D.-nek hívják, de különböző, helyzetfüggő nevei vannak – leginkább Kapitány Szilveszter, Szilvió –, minél idegenebb hangzású, annál jobb. Az írónő így jellemzi őt: „nyugtalan volt és mohó, nem szeretett megérkezni, sokkal inkább távoli célok felé tartani, villanásnyi gyönyörökben mártózni. Élvezetmorzsákat sejtett mindenütt; a parti nádasban, a madarak csőrében, a napsugarakban. Élményt akart, mégpedig sokat, s mint a földi angyalok többsége, a jelenlétével nyomot hagyni a pillanatban” (14. o.). A „példakép nyugati emberek arca” vonzza Szilviót, egyébként pedig ő „minden idők motorcsónak kapitánya”, aki „igyekezett mederközépen maradni” (46. o.). Az utóbbi szándékát illetően mondhatnánk, hogy átlagember. Már ha létezne ilyen.

Keleti szél fúj, amikor Kapitány vízi útnak, pontosabban a Dunának indul csónakjával. Ekkor még nem tudja, mert nem is érdekli, hogy e közömbösen hömpölygő folyam fölött mindig fújtak szimbolikus szelek, keletiek és nyugatiak is, egyik kiszámíthatatlanabb, mint a másik. Posztmodern identitásának folyékony állapotában még csak nem is látja, csupán látni véli Visegrádnál az anyja házát. Mintha megérintené a „kis lak áll a nagy Duna mentében” életérzés gyönge fuvallata – de nem is őt, inkább csak az olvasót, aztán már száguld tovább Kapitány a jelenbe, ugyanis „hamar rájött, hogy a pillanatnyi élvezet a biztos. Ezen krédó felülírta a múltat megismerni vágyó hajlamát” (115. o.). Csakhogy a múlt nem hagyja magát félresodorni. Kibillenti főhősünket önként választott tudatlanságából.

A történet egyszerű, tulajdonképpen csak egy kis ide-odacsurgás a Dunán, Csepeltől Linzig és vissza, a könyv szerzője és e sorok írója által is hőn szeretett Pozsonyon át, némi hajótöréssel és bizarr kalandokkal fűszerezve. Látszólag a Duna is csak egy hallgatag, öntörvényű víztömeg. De amit a felszínre hoz… Ne elsüllyedt kincsekre vagy rozsdás lavórokra gondoljunk, bár a meder ilyeneket és még ennél sokkal érdekesebb tárgyakat (és csontokat, hűha!) is rejt, hanem valós történetekre, amelyeket Horváth Júlia Borbála a Duna köré fűz. Általuk felsejlik a történelem. Főhősünk tehát, bár programszerűen a jelen pillanatnak él, a Dunán a múlttal, egyebek mellett saját családja múltjával szembesül. Valamint számtalan emberi sorssal, például Zách Klára és családja története, a csallóközi lakosságcsere, a nagy dunai árvíz és más történelmi események kapcsán. S ezek a sorsok izgalmasabbak, pontosabban hátborzongatóbbak, mint az „iskolai korrekt tények”. Megható, megdöbbentő, fájdalmas emberi történetek. Sosem mulatságosak. Bár biztosan léteztek olyanok is, a Duna-parti történelmet nem igazán ezek alakították (persze, ez is nézőpont kérdése, hiszen ami nekünk, magyaroknak bánat, az másnak öröm vagy legalábbis siker volt). Mindenesetre szinte csábítják az olvasót, hogy vegyen elő egy történelemkönyvet és ismerje meg mélyebben a keretadó eseményeket. Mert Júlia úgy tálalja a múltat, mint egy krimit. Az is. Helyenként horror. Terror.

Persze vannak a könyvben keserédes momentumok is. Kedvencem Kapitány „találkozása” a vizával. Azt hiszi, valamilyen őshüllő-maradvány, mert bár jól ismeri a vízi világot, a viza nevű halról még nem hallott. Csak a bankkártyáról ismeri ezt a szót. S itt kell megemlítenem a mű mostanság szinte szokatlanul gazdag nyelvezetét. Az írónő élvezettel lubickol a magyar nyelvben, úgy bánik vele, mint a festő, aki számtalan színárnyalatot képes kikeverni a palettáján, csak épp ő a szavakkal játszik. De nem öncélúan. Szociografikus részletességgel írja le a vizet, a motorcsónakot, a hajót, a természet nappali és éjszakai arcait, az aranymosást, magát az aranyrögöt, a Dunán közlekedő uszályt. Megelevenedik a hajóslét mikéntje, részletekbe menően, attól kezdve, hogy mit csinál a matróz elsőként, amikor felkel (na, mit is?). Eközben olyan, számomra teljesen ismeretlen szavak bukkannak elő, mint például a sólya csörlő (ettől deja vu érzésem támad, bevillanik, amint gyermekkoromban azt olvasom a Pallas Nagy Lexikona gerincén, hogy téba-zsuzsok). Az ilyen szavak ismeretéhez persze kellenek előtanulmányok és helyismeret. Az írónő mindkettővel rendelkezik. Egyrészt van vízi sportolói múltja, másrészt két évvel ezelőtt egy vasgolyókat szállító uszályon – afféle terepkutatásként, mint résztvevő megfigyelő – maga is lecsurgott a Dunán. A folyamon, amely már sokakat megihletett, s épp ezért nem könnyű vele kapcsolatban újat mondani, írni.

A könyv további jellemzője a kesernyés humor és a frappáns meglátások. Például: „a lányok csak pillognak. Nekik is jut feladat. Szülnek, élnek és halnak.” Vagy: „aki hisz, annak van istene, aki nem hisz, annak meg hol van, hol nincs.” Bajban lennék, ha klasszikus olvasónaplót kellene írnom, amelynek tudvalevő, egyik pontja a tartalom ismertetése, ugyanis ennek a műnek a tartalma maga a mű. Nem lehet kivonatozni, minden apró részlet, minden szó-tag úgy simul egymáshoz, mint macskanadrág a bőrhöz, hogy egy ma olvasott reklámszlogent idézzek.

A Dunai história a párhuzamok könyve (is). Emberi sors és politika. Egyén és nemzet. Férfi és nő. Az emberöltő és az egyetemes idő. Nagyok és kicsik – emberben és hajóban – találkozása. Urak és alattvalók, katonák és civilek.
A háborúban „odavesznek mind. (…) Kovácsok, kocsisok néznek rettegve: így lehet pillanat alatt belehalni a civil mesterségbe. Egyenlők lettek az urakkal. Halálosan egyenlők.” Van, amikor a párhuzamo(so)k még a végtelen előtt találkoznak…

Igen, ez egy útregény. A zarándok útja, csak ez másfajta megvilágosodás. Az út többsávos: egy ember, egy nemzet, a szomszéd népek, a Duna menti népek, Közép-Európa. Kapitány Szilvió, aki  „születése óta idegen feljebbvalók közt bolyongott, gyökértelenül”, a születésnapján indul el, s útközben mintha újjászületne. Más emberré válik. A végére már Dénes.

A Dunai história regénynek indult és szociográfiai sorozatban jelent meg. S hogy akkor micsoda? Remekmű a maga nemében.

Horváth Júlia Borbála: Dunai história. Gondolat Kiadói Kör, 2020. 199 oldal