Anne Frank írta, hogy egy férfi sokra képes, de egy anyát sohasem tud helyettesíteni. Ha pótolni nem tudjuk az anyákat, és őszintén csak az igazán kiváltságosak tudnak írni róluk, akkor mi marad nekünk, többieknek? Talán a hétköznapi megfigyelés apró örömei?

Nézni, amint a másfél éves keresztfiam az esti fürdetés után önfeledten kacag, ahogy édesanyja Varró Dani versét szavalja neki, miközben szárazra törölgeti: Oly nagy a szekrény, és csupa holmi!

Marha nehéz azt mind kipakolni!

Anya vidám hangjára babanevetés a válasz még öt versszakon keresztül.

Ahogy a vasárnapi ebéd után, de még a mosogatásra váró edények lerohanása előtt a 90 éves nagymamám felélénkülve, az időben visszarepülve mesélni kezd egy-egy régi történetet, vagy édesanyámnak bizonygatja, hogy ő sem volt olyan makulátlan gyerek, mint amilyennek gondolja magát.

Ahogy a húgom és az édesanyám hatalmas „jajdenincsehhezkedvem” sóhajok közepette nekikezd süteményt sütni szombat délután. „Azt a tepsit kend ki vajjal” – szól az egyik ukáz, „Vedd elő a lisztet” – hallani a másik kérést anyám szájából.

A húgom pedig sürög-forog, a keze alá dolgozik. „Azt a tepsit már kiveheted a sütőből, és tedd be helyette a másikat.
De vigyázz, mert forró!” Mintha a húgom ezt magától nem tudná, de hát az anyák már csak ilyenek, a legnagyobb dolog közepette is a gyerek a legfontosabb.

Jön ez magától, ösztönből.

Ahogy egy édesanya a ház ajtajából még utána kiállt a 30 év körüli „kisfiának”, aki étellel megpakolt táskáktól rogyadozva lép ki az utcakapun: „Aztán egyél rendesen ám, olyan egyszálbél vagy!” Mire a fiú morog valamit igenfélét, és gyorsan becsapja maga után a kaput.

És ezeknél a pillanatoknál ott vagyunk mi, férfiak is. Varró Dani strófái közé a keresztfiam édesapjának nevetése vegyül. Nagymamám és édesanyám csipkelődését apám követi félmosollyal, miközben végez a vasárnapi ebéd utolsó falatjaival. A húgom és édesanyám lázas munkáját én figyelem fél szemmel, és előre dörzsölöm a tenyeremet a finom falatokra ácsingózva. Az „egyszálbél” fiúnak adott anyai jó tanácsra az udvaron álldogáló édesapa bólint rá szinte öntudatlanul.

Igazából rossz úton jártam az írásom elején. Rossz kérdést tettem fel. Néha a háttérbe húzódva figyelve, néha pedig testközelből átélve tapasztaljuk az anyai vidámságot, a féltést, a szeretést és a törődést. És ez bizony nem a maradék, sőt! Ez minden, amit egy anya adhat, és ennek mi, férfiak, fiúk is így vagy úgy, de részesei lehetünk. Ennél pedig nincsen nagyobb kiváltság a világon!