Kettős módon viszonyul a jelenlegi helyzethez. A bezártsággal, köszöni, most jól van. De gyorsan hozzáteszi: vannak kitörési pontjai. Például a távoktatás, amely kilencéves fia révén érinti. A saját dolgait nagyjából uralja. Szervez, tervez, végrehajt. Egyedül az zavarja, ami a potenciáján kívül esik. Amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné.

Mi történik olyankor? Tűr, tűr, robban, és repül a tányér, ki tudja, hol áll meg?

Ezek azok a pillanatok, amikor elvesztem a türelmemet. Szegény családom sínyli meg. Aztán persze mindent elsimítok. Igyekszem okosan gondolkodni.

Egy bölcs embernek ez nem okozhat gondot.

Bölcs lennék? Köszönöm, Weöres Sándor szerint a bölcsesség egy út, amely a teljesség felé vezet. Az ember erre törekedhet, aztán mire egy picit közel lesz hozzá, addigra pont vége az életének. De őszintén mondom, magam is meglepődöm, milyen jól viselem ezt a mostani helyzetet, amely valamilyen szempontból próbatétel is az emberiségnek. Én az elmúlt harminc év alatt szénné dolgoztam magam. Nekem jól jött ez az időszak. Sok új dolgot tanultam. Magamról, a családomról, mindenről. Összerándulok, ha azt hallom másoktól, hogy a régi életüket követelik vissza. Én biztos, hogy nem. Azt a fajta ámokfutást, amelyben éltem, nem kérem. Tavaly, még a járvány elején este kilenc körül zsákként zuhantam az ágyba, és tizenkét órákat aludtam. Ebből látszik, milyen tartalékokat éltem már fel. Sajnálom, hogy a koronavírus emberek százezreit ragadta el, de ez a dolog már várható volt. Nem lehet tovább hergelni a világot. Vannak elméletek, hogy ez egy megtervezett vírus, de hogy honnan, miképpen és miért szabadult ki, azt senki sem tudja. De ez a fajta bűnhődés, azért a sok bűnért, amit az ember a természettel szemben elkövetett, már szinte a levegőben volt.

A természet bosszúja?

Vegyük csak a tényeket. Elsőre az „improduktív” elemeket emelte ki. A betegeket, az időseket. Mintha gazdasági szempont alapján döntött volna. Likvidálta azokat, akik már nem tudnak pénzt csinálni. És ne nézzük már egymást hülyének! Wang bácsi nem most evett először denevért. A kínaiak több ezer éve mindent megesznek, ami mozog, sőt még azt is, ami nem. És igen, ahogy nemes egyszerűséggel szoktam mondani, a fagyi visszanyalt. A gyűlik, gyűlik, robban a természetben is érvényes. Nem lehet büntetlenül ezt tenni. A természet fellázadt, és összerakta ezt a huncut kis vírust, méghozzá azzal, hogy most már aztán tényleg elég! Csak az a baj, hogy az emberiség ebből sem fog tanulni. Melyik világégésből, melyik népirtásból, melyik iszonyatból tanult? Soha, semmiből. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt kimondja, és ez az, ami igazán elkeserít. Az ember ugyanaz marad. Mint egy szörny, mindent felzabál. Előbb a környezetét, minden jót, amit kapott, a végén pedig önmagát. Nem tud hálás lenni semmiért. Mi Káin vére vagyunk. Sok nagyszerű filozófus és irodalmár rögzítette ezt. A gondolkodásról és a felelősségvállalásról akarják leszoktatni világszinten az embereket, mert ez is, az is nagyon kényelmetlen számára. Mindenki a könnyebb megoldást választja, ami aztán ilyen szörnyű következménnyel jár, mint a koronavírus.

Járt már valaha Kínában? Csak azért kérdezem, mert Wang bácsi standján, a piacon még karamellbe mártott, pirított kacsacsőrt is láttam.

Kínában még nem voltam, de azt azért látom, hogy az évezredes kultúrájukkal elég okosak és érzékenyek ahhoz, hogy próbálják visszacsinálni, kozmetikázni, helyrehozni az ökológiai katasztrófát. Emlékezzünk csak arra az irtózatos szmogra, amely évekkel ezelőtt beterítette Pekinget! Még látványként is elborzasztott. Japánban voltunk kéthetes vendégszereplésen az Örkény Színházzal. Hatalmas élmény volt. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott. De úgy vagyok Japánnal, mint Petőfi a hegyekkel. Csodállak, ámde nem szeretlek. Tőlem idegen az ott tapasztalt, zsigerileg lefegyelmezett létezés. Kerestem valakit, aki nem „tökéletes”, de nem találtam. Viccesen azt is mondhatnám, hogy kerestem rajtuk az on-off gombot, de nem találtam. Egész idő alatt egy ösztönös gesztust vadásztam. Nyelvgyakorlata alatt egy japán családnál lakó ismerősöm mesélte, hogy az édesanya úgy ébresztette hároméves gyermekét, hogy a mutatóujjával erőteljesen megbökte. Bizonyára vannak kivételek, de az alatt a két hét alatt én eggyel sem találkoztam. Mondjuk a skandinávok sem arról híresek, hogy kimutatják az érzelmeiket, de a japánok ezt tökélyre vitték. Oké, a japán csoda fantasztikus, ez kétségtelen, de érzelmileg nagyon mások.

Koreában is vendégszerepelt a színházzal. Ott mit tapasztalt? Nagyon különbözik a két nép?

Szöulban töltöttünk tíz napot. Amit ott láttam, az ennek az ellenkezője. Más kultúra, másfajta reakciók. Ők nyitottak, kedvesek, lazák. Ugyanaz a földrész, két, egymás mellett fekvő ország, és micsoda különbség! Elég megnézni a képzőművészetet, az építészetet, abból is lehet következtetni a habitusra. Egy japán metszetből vagy az építészeti tradíciókból. Kína és Japán között is elképesztő a különbség. Vinnyogva röhögünk a kollégáimmal, ahányszor csak visszaemlékezünk, hogy mindenféle szervezés és protekció árán nagy nehezen megnézhettük a japán császári palotát, vártuk a csodát, és a végén valami olyat láttunk, ami inkább egy fröccsöntő hangárhoz vagy egy zárt szerelőcsarnokhoz hasonlított. A Tiltott Várost Kínában ugyan csak filmekből ismerem, de az izgalmas és érdekes épületegyüttes.

Az Apatigris című sorozatban moszkvai kiküldetésből érkezik meg, s máris felkavarja elhagyott férje és felnőtt gyermekei életét. Orosz kiejtése megalapozott nyelvtudásra utalt.

Örülök, ha mindenkit meg tudtam téveszteni. Az átkos rendszer gyermeke vagyok. Összeszámoltam: tizenkét évig tanultam oroszul. Néhány bugyuta, összetett nyelvleckemondaton kívül semmire nem emlékszem, ami rettenetesen nagy hiba. Az orosz kultúra minden tekintetben elképesztő. Zene, irodalom, képzőművészet, színház, a filmművészetről nem is beszélve. Nagyon sajnálom, hogy nem feküdtem rá jobban a nyelvre. De ami kötelező, azt ugye, nem szereti, vagy elutasítja az ember. Nagyon kevesen tudtuk ezt intelligensen kezelni, pedig komoly tudást tehettem volna a magamévá. Az én drága férjem halbiológusként végzett Kalinyingrádban. Hallom a kinti barátaival folytatott telefonbeszélgetéseit. Fordít és dalszövegeket ír oroszul, de angolul és portugálul is tudja ugyanezt. Hála istennek jó a fülem. Ezért sem tanultam meg sajnos normálisan kottát olvasni. Jó a zenei hallásom, így könnyen megjegyzek minden dalt, amire szükségem van. Lusta voltam gyakorolni. Ez is olyan nagy mulasztás az életemben, mint az orosz. Szerencsére meghallom a nyelv muzsikáját, ezért sikerült „becsapnom” a nézőt.

Játszott a Terápiában, a Korhatáros szerelemben, A mi kis falunkban, a Cseppben az életben, A tanárban… mintha kézből kézbe adnák a sorozatrendezők.

Az utóbbi tíz-tizenöt évben teljesen megváltozott a televízió presztízse. Hugh Grant, Nicole Kidman, Tim Roth… a legnagyobb sztárok forgatnak sorozatokat. A Csernobil például egészen elképesztő volt, tökéletes alakításokkal. Semmit nem tett rá, semmilyen extra hatáselemet nem pörgetett fel. Minden úgy volt összerakva képben, hosszban, vágásban, hogy a borzalom működött. Az Apatigrisből semmit sem láttam, mert amikor adták, más dolgom volt. Igazából én csinálni szeretem, a szerepformálás élvezete, kínja érdekel. Ez már hiányzik is egy kicsit, bár jólesett a lelassulás, megpihenni, más szabályok szerint élni. A járvány óta máshova helyeződtek a súlypontok, más lett fontos vagy fontosabb, mint korábban.

Fia tanulásában, a távoktatásban mekkora szerepet vállal? Ott ül a közelében, s figyeli, hogyan halad az anyag elsajátításában?

Mivel már másodikos, sokkal könnyebb dolgom van, mint tavaly tavasszal, hiszen egy évet okosodott. Akkor nehéz volt, hiszen alighogy elkezdte az iskolát, itthon kellett maradnia. Rutinunk meg nem volt hozzá. Sem neki, sem nekem. De nagy meccseink vannak még ma is. Reggeltől estig az a téma, mit és hogyan kell csinálni. Az apjával együtt toljuk a cél felé. Andris már egy kis digitális bennszülött. Tudja, mit kell megnyomnia. Nekem fogalmam sincs. Olyan dolgokat fedezek fel vele a számítógépen, hogy magam is elcsodálkozom. Sokat tanulok tőle. Vele együtt kezdtem el kínkeservvel, vért izzadva ezt a digitális oktatást. Amikor először írt az osztályfőnöke, hogyan kell elküldeni valamit pdf-ben, csak bámultam. Nem értettem, mit kér tőlem. Azóta sokat fejlődtem. Nem zárkózom el semmi új elől, de bizonyos dolgokban nincs időm alaposan elmerülni. A mindennapok praxisa ezt egyszerűen nem engedi.

Nőstényálom, Kitalált világ és Magyar hangja vagyok címmel három remek albuma jelent meg az elmúlt években. Nem megy a fejembe, hogy nem tud kottát olvasni.

Normálisan nem. Csak egy kicsit. Anyám két diplomával végzett a Zeneakadémián. Én elfajzott vagyok ebből a szempontból.

Édesanyja már kilencvenéves. Sosem titkolta: csonka családban, matriarchátusban, férfiminta nélkül nőtt fel, de annál nagyobb szeretetben. A nagymama pótolta az édesapát?

Semmiképpen sem. A klasszikus családmodellt nem pótolja semmi. De erre csak utólag jöttem rá, amikor már magam építgettem, alakítottam a kapcsolataimat. Hogy mennyi mindent nem tudok, mennyit kínlódom egy jó férfi- és apa-anya minta hiányában. Nekem ezt mind jóval később, fokozott mellékhatásokkal kellett megtanulnom. Amíg felnőtt nem lettem, nem éreztem senkinek a hiányát. Ha nem ettél még szilvás gombócot, nem ismered az ízét, addig nem is vágyódsz rá, hiszen nem tudod, mi az. Egy nő életében tanulandó folyamat, hogy a férfi micsoda lény, hogyan kell együtt élni vele. Anyám irodalmi színpadra járt, dolgozott, volt férfitársasága, kollégái, barátai körében megtapasztaltam sok mindent, csak épp az együttélési minta hiányzott. Hogy egy fedél alatt hogyan lehet tartósan, szeretetben létezni. Hogy hol a tűréshatár, mennyi az egészséges kompromisszum. Hogy ez most kin múlik, rajta, rajtam, vagy mindkettőnkön? Hogy azért nem megy ez nekünk, mert eleve nem passzolunk egymáshoz, vagy én csinálok valamit rosszul? Nagyon nagy a hibalehetőség egy olyan hiányos előélettel, mint az enyém volt. A negyvenedik évem körül kerültem nagyjából képbe.

Mert az élet mégiscsak megadta azt, akire várt.

Utánam nyúlt a Jóisten, hogy tessék, az utolsó harmadra legyen meg neked, amit mindig is szerettél volna. A férfi, aki engem elvisel, és boldoggá tud tenni, és egy olyan család, amire egész életemben vártam.

Távoli tervei között az is szerepel, hogy megtanul zongorázni.

Ezt a batyut egyszer még a hátamra veszem, és elcipelgetem. De van még más is, amit szeretnék. A férjem remekül gitározik. Szívesen felzárkóznék hozzá. Minden téren hajt a tudásvágy, a kíváncsiság.

És a kertjét sem hagyja árván.

Az élet addig tart, amíg a testünk el tud vinni bennünket. Igen, naphosszat képes vagyok bíbelődni a kertben. Fogadott öcséim közül az egyik csodálatos kertész. Időnként megjelenik, és gatyába rázza a dolgokat. A járvány miatt most egy ideig nem tudott jönni, de már nagyon várom őt. A fiammal együtt boldogan dolgozunk a keze alá. Asszisztenskedünk, segítünk neki. Van most is tennivaló bőven, hiszen felszaporodtak a kerti munkák. Buldog típus vagyok. Nem rettenek meg a kézifűrésztől sem. Egy hétig szinte le sem tettem. Bokrokat irtottam. Őrületesen élveztem. Csodálatos érzés természetközelben lenni. Másrészt, amit én csinálok, sem centivel, sem kilóra nem mérhető, a kinti munkának pedig kézzelfogható eredménye van, és még a szépérzékemre is kihat. Arról nem is szólva, hogy milyen mámorító tenni-venni a friss levegőn. Nem is kell hozzá napsütés. Csikoroghat az idő, kesztyűben és sapkában is boldogan csinálom. Nem kis büszkeséggel tölt el, ha látom, mi minden szépül a kezem alatt.

Örkény színházi igazgatója, Mácsai Pál már meghirdette, hogy ha engedi a helyzet, egész nyáron játszani fognak. Nem sajnálja, hogy utazás helyett esténként majd a színpadon „nyaral”?

Van légkondi a színházban. Dolgozni kell. Ilyen hosszú kihagyás után biztosan élvezni fogom. Sokadrangú szempont lesz, hogy nyár van. A streamelés nem több szükségmegoldásnál. Nézők előtt játszani a legteljesebb csoda. A nézők pedig várnak ránk. Szükségük van nívós előadásokra. Ezt a lehetőséget, hogy nyáron végre kiszolgálhatjuk őket, nem lehet kihagyni.

A szerző a Vasárnap munkatársa