Én ugyan simán kihúztam volna 80 oldalt A. J. Finn (polgári nevén Dan Mallory) művéből, viszont szintén komoly vizuális potenciált láttam benne, hiszen egy krimi, amelyben a magány, a bezártság, a víziók és a valóság keveredésének hatására kialakult bizonytalanság dominál, akár jobb is lehet filmen, mint olvasva. 

A leleplezett szerző gyorsan eltűnt a reflektorfényből, második regénye nem jelent meg, karrierjének minden bizonnyal annyi. A Foxot bekebelezte a Disney, akik már nem voltak annyira oda a megfilmesítés ötletéért, a projekt egyre csúszott, aztán – ha még nem lett volna elég a megpróbáltatásokból – jött a pandémia. Később, a stábot alkotó nagy nevek ellenére, újra kellett forgatni jó pár jelentet, mert a próbavetítésen a film nem aratott nagy sikert a tesztközönség körében. Egy évet csúszott a premier, ha egyáltalán annak lehet nevezni egy vörös szőnyeges díszbemutató nélküli netflixes megjelenést. De így is nagyon vártam ezt a filmet. 

Most viszont szeretnék száz percet ajándékozni önöknek, szabad felhasználásra. Főzzenek valami finomat, játsszanak a gyerekkel, takarítsák ki a lakást, szóval csináljanak bármi mást a Nő az ablakban megtekintése helyett. Akik olvasták a könyvet, nyilván össze akarják hasonlítani – de előtte ők is nézzék meg még egyszer cikkünk címét. 

Az alaphelyzet a következő: a harmincas éveinek végén járó gyerekpszichológus, Anna Fox egyedül él New York-i házában, amely egykor boldog családi fészek volt. Férje és nyolcéves lánya nem élnek már vele, de azért naponta beszél a férjével – legalábbis így tudjuk. A nő egy agorafóbia nevű pszichés betegséggel küzd, nem képes kilépni az utcára, immár tíz hónapja. Naphosszat régi filmeket néz (például a Hátsó ablakot, amelyből bizony sok mindent lenyúlt a szerző), tömi magába a gyógyszereket, túl sok bort iszik, és a szomszédait figyeli az ablakból. A szemközti házba beköltözik egy háromtagú család, aztán Anna lát valamit, amitől ingatag világa végképp összeomlik. Vajon tényleg megtörtént a gyilkosság, vagy csak a gyógyszerek és a pia hatására képzelte? Ebben mi sem lehetünk biztosak. 

Mondom, remek filmes lehetőség ez az érzékek művészi összezavarására, hiszen a bezártság – ahogy azt saját bőrünkön is tapasztalhattuk – vörösbor és pirulák nélkül is frusztráló lehet.

Amy Adams játssza a főszerepet, aki egészen kivételes színésznő, másképp fogalmazva: bármit el tud adni. Sajnos ez utóbbit várták tőle a producerek, a rendező, Joe Wright viszont nem igazán tette őt szimpatikussá a néző számára. Pedig az ilyen típusú filmeknél fontos, hogy szurkoljunk a főszereplőnek, hogy átérezzük a szenvedéseit és megértsük, mit miért tesz. Itt egy idő után inkább idegesítő a karakter. Sokáig nem történik vele semmi, a kezdeti feszültség lassan ellaposodik, emiatt később sem tudunk együttérezni vele, amikor kiderül, mekkora tragédia érte, és miért lett lelki beteg. A logika nem hiányozhat egy krimiből, itt viszont nehéz fogódzót találni, eleve azt sem értjük, miért érdekli annyira a szomszédok élete azt a nőt, aki bezárkózott saját múltjába. A nézői figyelem lankadásának jele, ha azon kezdünk töprengni, hogy vajon miből tart fenn Anna egy kétemeletes manhattani lakást, vagy hogyan jut hozzá a hektónyi alkoholhoz. (Nyilván rendeli, de ezt sosem látjuk, pedig minden időnket vele töltjük). 

A végére tartogatott nagy csavar sajnos könnyen kitalálható, a belső történések a könyvben sokkal árnyaltabbak, a motiváció logikusabb. A rendező olyan ósdi filmes klisékkel igyekszik megteremteni a krimi-fílinget, mint a váratlan zaj hatására összerezzenő szereplő, az üres szobában hirtelen felbukkanó másik karakter, a vészjóslóan csöpögő csap, az utcáról beszűrődő erős fények, vagy a véres flashback, amelyet szenvedő arccal idéz vissza a trauma elszenvedője. 

A regény egyes szám első személyben íródott, Anna maga osztja meg velünk kétségeit, félelmeit. Ennek az őszinte kitárulkozásnak a filmben nyoma sincs. Az egyik drámai csúcsponton konkrétan ott füstölög a nappali közepén a ripityára tört autó – ezt a jelenetet igazán megspórolhatták volna, hiszen akkorra már bőven megértettük, mi történt a nő családjával. Az ilyen hatásvadász megoldások harminc évvel ezelőtt is kínosnak számítottak ebben a műfajban, nem is értem, mit vártak tőlük az alkotók. 

Mivel az átlagos Netflix-előfizető szereti, ha fél Hollywood ott nyüzsög a képernyőjén, a titokzatos szomszédasszony szerepére Juli-anne Moore-t szerződtették, a pofozkodó szomszéd Gary Oldman, a felesége Jennifer Jason Leigh, az albérlő Wyatt Russell. Ez utóbbi kivételével egyikük sem tud nagyot villantani, mert csak pár jelenetet kaptak, azokban viszont túl harsányak. Talán egyedül a díszlettervezőt lehetne dicsérni, mert az általa berendezett lakás jól felszerelt, mégis kong az ürességtől, a színek egyszerre megnyugtatóak és idegesítőek, a zugok ijesztőek. 

Ezt a filmet még Amy Adams sem tudja elvinni a hátán. Amikor pedig Gary Oldman bekopog, önkéntelenül Joe Wright korábbi munkája, A legsötétebb óra jut eszünkbe, amelyben Oldman Winston Churchillt játszotta, és Oscart kapott érte. Az a film vészjósló zene és hatásfokozó effektek nélkül is izgalmas tudott lenni.