Mert az Uprising (Felkelés) szigorú értelemben vett reggae-fesztiválként indult, aztán fokozatosan odaszemtelenkedtek a rokon műfajok is, a ska, a dancehall, sőt ma már a hiphop is jelen van, pedig az tényleg eléggé távoli rokon. Az ide járók viszont nyitottak és befogadók, idén ráadásul már a fesztiválozás lehetőségének puszta tényétől extázisba jött a tömeg, ami sajnos csak napi ezer főt jelenthetett. Én magam is a nyár egyetlen fesztiválját abszolváltam az elmúlt hétvégén, úgyhogy talán kissé elfogult leszek. 

A megszokott helyszín, a pozsonyi Aranyhomok üdülőövezet (Zlaté Piesky) tóhoz vezető ösvényeit kordonokkal zárták el, még szerencse, hogy az időjárás sem csábított senkit csobbanásra. Kempingezni sem lehetett idén, ez a visszafogott évfolyam tehát elsősorban a helyieknek és a környékbelieknek szólt. Természetesen minden jegy elkelt – normális években a tizenháromezret is eléri az érdeklődők száma a három nap alatt, ami ezúttal két napra zsugorodott, két színpaddal, kevés kísérőprogrammal (raszta tánctanítás, festés-mázolás, zsonglőrködés, stand-up comedy).

A belépésnél oltási igazolást vagy negatív tesztet kértek, a kapu előtt tesztállomás működött. Táblák figyelmez-tettek a maszkviselésre, de odabent csak pár biztonsági őrt láttam maszkban. Az étel-ital választék is redukált volt, megmaradt viszont a túlárazás hagyománya, amit minden évben kritizálni szoktam, teljesen feleslegesen. 

A műfaji sokszínűségre talán az ausztrál Benjamin Stanford alias Dub FX volt a legjobb példa az idei felhozatalból. Ez a fickó tizenhat éves kora óta zenél, a punk-rocktól a reggae-n át a dzsesszig sok mindent kipróbált, mielőtt rátalált a hiphopritmusokra. Az utcán kezdte pályafutását beatboxozással, és a YouTube-on futott be. Ma már nálunk is komoly rajongótábora van, akiket fesztiválokon és önálló bulikon gyűjtött be. Ezért is fordulhatott elő, hogy nagyobb betűkkel szerepelt a neve az Uprising-plakáton, mint a drum and bass atyjának tartott Roni Size-é. Hiába, az általa összeeresztett dub, funk, hiphop, dancehall, dubstep ma már sokkal népszerűbb, mint a drum and bass. Tavaly jött ki a hetedik albuma Roots címmel, ezen egy Woodnote művésznevű remek szaxofonos is közreműködött, akit most Pozsonyba is elhozott. És ők ketten komplett zenekart alkottak a színpadon, ez volt a pénteki nap legenergikusabb fellépése, bár az éjjel kettőkor színpadra lépő Roni Size szintén alaposan megmozgatta a hidegtől elgémberedett végtagokat. Hajnali fél négyig pörgött a buli, a hangulattal tehát nem volt gond, mert ez a redukált kínálat is nívósnak bizonyult.

A szombati napot számomra egy olasz reggae-csapat, a Mellow Mood koronázta meg, akik visszajáró vendégek, ezúttal viszont monstre show helyett egy pazar akusztikus műsorral érkeztek. Az egymástól szinte megkülönböztethetetlen két frontember, Lorenzo és Jacopo Garzia egypetéjű ikrek, és szerintem nekik van a legjamaicaibb akcentusuk Európában. Odáig voltak attól, hogy végre felléphetnek egy normális fesztiválon – Olaszországban ugyanis szigorúan csak ültetett közönség előtt engedélyeznek koncerteket, ami ennek a műfajnak nem igazán kedvez. 

A rendezvény idén – újabb poénként – az Uprisingček nevet kapta, hogy véletlenül se keverjük össze a megszokott fesztivállal. Amelyre egyébként az első évben maximum ezerötszáz embert vártak a szervezők, de már akkor háromezren voltak kíváncsiak, mi zajlik a főváros legjobb fekvésű szabadtéri koncerthelyszínén. 
Volt azért monstre show az Uprisingčeken is, méghozzá a két legjobb szlovákiai ska-reggae zenekar, a veterán Polemic és a kettővel fiatalabb generációt képviselő Medial Banana összevonásával. Mit mondjak: tizennégyen álltak a színpadon, illetve inkább ugrálóverseny zajlott. Két dobos, fúvósszekció, négy gitáros, billentyűsök, három frontember… Csoda, hogy nem ütköztek össze egyszer sem. Felváltva adták elő egymás számait, a közönség lelkesen vokálozott nekik, szóval nehezen leírható atmoszféra kerekedett percek alatt. Láttam már ezt a felállást a tizedik, jubileumi Uprising Fesztiválon, akkor is leesett tőle az állam. De most, hogy a járványhelyzet miatt minden élő koncert dupla jelentőséggel bír, még jobban élveztem, amit kaptam. Mert valahogy benne volt a levegőben, hogy ki tudja, meddig tart még ez a nagy szabadság… 

Reméljük, jövőre már minden visszaáll a régi kerékvágásba, és megint jó sokan lehetünk itt.