Az energiaárak pedig a klímaváltozás elleni küzdelem miatt vannak emelkedésre ítélve, hiszen így vagy úgy, de a társadalmak megfizetik az új technológiákra való átállást. Miközben a fosszilis energiák kitermelése és felhasználása száz év alatt a leghatékonyabb szintre állt be, a megújulókkal való munka még az elején tart, a történelmi léptéket tekintve. A remény azért még megvan, hogy hosszú távon mégis jobb lesz mindannyiunknak.

Mégis, elkerülhetetlen lépéseket kell megtennie az emberiségnek. Hogy az inflációt ezek hogyan tolják meg, és ezzel a fejlett és fejlődő országok gazdaságpolitikája képes lesz-e megbirkózni, kérdés. Szinte biztos, hogy nem mindenütt. A történelemre visszatekintve az élelem ára és az energiaárak (mára ezek összefonódása az élelmiszer-termeléssel egészen más dimenziókban jár, mint régen!) mindig hatással voltak a társadalmi csoportokra. Élesebben fogalmazva: komoly és tartós áremelkedés gyakran torkollott társadalmi elégedetlenségbe, amelynek a legszélsőségesebb formája a lázadás.

Nem kell ennyire messzire menni. A kihívás első szintje ezekben az esetekben – amit már a 2008-as pénzügyi válság utáni években is éreztünk – a politikai radikalizáció. Ezt egyesek populizmusnak hívják, mások másnak; a lényeg, hogy rövid távú célokat tűznek ki a politikai szereplők, mert a politikai hangulatra reagálnak. Ha ez elfajul, akkor a radikálisok már nem a rendszeren belül keresik a megoldást, hanem azon kívül. Ez jelenti az alkotmányos berendezkedés megkérdőjelezését. Amikor a megoldást nem abban látják a választói tömegek, hogy vezetőt cserélnek, hanem abban, hogy magát a rendszert is leváltanák. Ezt viszont a történelemben az erős, karizmatikus vezetők sokszor a maguk javára meghekkelik, és onnantól következik a klasszikus autoriter állam.

Ez mindössze egy forgatókönyv a sok lehetséges közül. Viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a változókat, amelyek ennek valószínűségét növelik.