Szó esett tartalomról, fiatalokról, a közélet megtisztításáról, az értékek melletti kiállásról, árkok betemetéséről, újradefiniálásról, ütőképességről, elszámoltathatóságról, a választók bizalmának visszanyeréséről és egy csillogó 5%-os küszöbről. Egy dologról azonban roppant keveset olvastunk: arról, hogy azok az emberek, akik sikeresen és hosszú távon fenntarthatóan akarnak együttműködni, nemcsak önmagukat, hanem működő rendszereket is építve, leginkább arra van szükségük, hogy szeressék egymást.

A politika nem a szeretetről szól, hanem az érdekérvényesítésről, vitatkozhatnánk. A politikus a „saját érdekét követi”, a barátai „csak arra vannak, hogy ezeket betöltsék”, ha még esetleg akadna is valaki, „bizonyára kétes hírű víkendházakban találkozik velük”, vagy „egy-két médiacsaládot birtokló oligarcha” az illető. Meg egyébként is, az egyéni érzelmeinket hagyjuk meg a privát szféránkba, européer kultúremberekként, mi, professzionálisak vagyunk. Professzionálisan nem szeretünk és nem bízunk. Egy radikális gondolatkísérletre hívom az olvasót: mi lenne, ha megfordítanánk a kérdést? Hogyha ott kezdenénk, ahol Konrad Adenauer, a II. világháború után újjáépülő Nyugat-Németország kancellárja, az Európai Szén- és Acélközösség egyik atyja kezdte, megalapítva a romokon azt a szervezetet, amely később az Európai Unióvá fejlődött. Ha az ő szavaiból indulnánk ki, és ezeket morzsolgatnánk magunkban: „Úgy kell elfogadnod az embereket, ahogy azok vannak. Mert nincsenek mások.”

Fiatal nőként, amikor először egyeztettem az ambíciómat, egy női tagozat megalapításának tervét egy politikában már kipróbált férfikollégával, azt a tanácsot kaptam tőle, ha eredményesek szeretnénk lenni, felejtsük el a struktúrákat. Szedjük össze a nőket, akik körülöttünk vannak, és kezdjünk hozzá a munkához, informálisan. Ahhoz, hogy együtt gondolkodjunk, nem kell az előbbi, merítsünk egymásból. Kaptunk még a jótanácsok mellé egy kb. heti rendszerességű Fb-megjelenést, és utunkra lettünk bocsátva. Dúltam-fúltam, a szlovákiai magyar nőknek komponáltam éjfélkor gondolatban körlevelet, hogy igenis itt az idő arra, hogy szervezeti szinten történjen valami, a 24. órában vagyunk, szlovákiai magyar közösségünk szövete meggyengült, eddigi közéleti vezetőink ezt a helyzetet nem tudták megfelelően kezelni, de majd mi! Hiszen a hárompárti egyeztetések haladnak, de bárhogyan végződnek is, egy dolgot már most biztosan látunk: az összes vita és témafelvetés mellett egy még így is fájdalmasan hiányzik, a szlovákiai magyar nők és családok helyzete.

Eközben egy másik fiatal nőtársam azon dolgozott, hogy háttéranyagot készítsen a nők helyzetéről. Nem tudta, mennyit használnak fel belőle, de a fontosságát érezte. Hiszen „Szlovákiában 32 nő jutott be a parlamentbe a 2020-as választáson, csak hárommal több, mint az előző ciklusban. A nők aránya mindössze 20%-ot tesz ki, Magyarországon 12%-ot. Ez nagyon alacsony szám ahhoz képest, írta, hogy Spanyolországban, Svédországban, Finnországban majdnem 50% a nők aránya a parlamentben.” Egy másik fiatal nőtársunk azzal volt elfoglalva, hogy az Összefogás párt alelnökeként annak stabilitását megalapozza, rendszereit működtesse, hideget-meleget kapva, a tárgyalási folyamatokhoz az összes létező konstruktivitását mozgósítva, hogy a választóknak megígért közös célt elérhessék. Egy következő nőtársunk a párt kommunikációjában keresett új utakat, együttműködésre hívogatott minket, mondván, „hamarosan nőnap, így a héten női egyenlőség témákat is érdemes lenne tematizálni”. Egy másik nőtársunkat is elhívta, aki bár kevésbé érezte magáénak a női érdekérvényesítés témáit, de gondoskodó és csajos energiáit és végtelen közvetlenségét hozta magával – és a szervezői készségeit. Meg egy másik nőtársunkat, aki a politikai kommunikáció ügyeletén élesítette épp magánvállalkozói marketingeszköztárát. Aztán hatan, akik nem is lehetnénk különbözőbb karakterek, elkezdtük a kísérleti projektet, amit WMNPWR-nek kereszteltünk. November 22-én az MKP és Híd nőszervezeteivel megalapítottuk a Szövetség női tagozatát.

És ekkor még csak a számomra legfontosabb emberek történetét meséltem el, a saját mikrokozmoszomból. Nem beszéltem azokról az évekről, amikor Bauer Edit európai parlamenti képviselőként már a nemzetközi emberkereskedelem ellen küzdött, és akitől 15 évesen először hallottam arról, de egy életre megtanultam, hogy az Európai Unió azért is kezeli nehezen a kisebbségi jogokat, mert a kisebbségek meghatározásában nem diverzifikálja azok őshonos voltát. Sem a Femine Fortis alapításáról és hűségesen működő éveiről, sem azokról a küzdelmekről, melyeket a Magyar Közösség Pártjában a legjobb tudásuk szerint dolgozó nők vállaltak, mégsem jutott számukra egyetlen elnökségi hely sem a ma már szlovákiai magyar történelemnek számító 2020-as választás utáni tisztújító kongresszuson. Vagy azt, hogy a Most-Híd párt IDEA nőszervezetének egyik alapítója, Petra Nagyová-Džerengová volt az első sikeres szlovák anyanyelvű ember, akitől azt hallottam, hogy az enyém annyira értékes, hogy ő is megtanulta, és a gyermekeit is kétnyelvűen neveli.

Ha arra kérnek, meséljem el a Szövetség női tagozatának a történetét, én így tenném meg. A nőkkel, akik hatottak rám, inspiráltak, és akikkel száz szálon kapcsolódtunk, mikor még azt sem tudtuk a másikról, ki ő valójában és merre tart. Ezért Toni Morrisonnal mondom, hogy „ne azt meséld, miben higgyünk, mitől féljünk. Mutasd meg nekünk a hit széles szoknyáját, és az öltést, ahol a félelem burka szálakra bontható.” Mert nekünk a félelmeinket kell szétszálaznunk, ami arra indít bennünket és engem, hogy ahhoz ragaszkodjak, ki az, aki elsőnek indítványozott pártalapítást, tagozatalapítást, elnökségi pozíciót, 5-3-2-es elosztást, grémiumot, ki nyilatkozta a legokosabbat, ki az, „aki már akkor is, amikor a másik még”.

Nekünk nem ez a feladatunk. Nekünk az a dolgunk, hogy azt szálazzuk szét, mennyi szálon kapcsolódunk egymáshoz. Ahhoz, hogy a másik is keleti, mint én. Ahhoz, hogy a zoboralji nyelvjárás és szokások kutatása ugyanakkorát dobbant a szívén, mint nekem, hogy ugyanúgy vállalkozónőként áll az élet kihívásai elé, hogy lehet, az ő apukája is szlovák iskolába kényszerült, vagy ő is úrvacsorázott a hétvégén. Hogy ugyanabba a sültkrumplizóba jártunk Brüsszelben munka után, hogy a Diákhálózat Hallgatói Parlamentjén ugyanazt az indítványt szavaztuk meg együtt, hogy egy Jóvilágvan-lemezbemutatón hogyan olvastuk le egymás szájáról a dalszöveget, vagy hogyan járunk együtt szlovákkonverzáció-órákra. Hogy melyek azok az értékek, amelyeket szlovákiai magyar nőként féltve dédelgetünk, és hogy csak úgy tudjuk őket megőrizni, ha egymásba kapaszkodunk.

Márpedig egymásba kell kapaszkodnunk, mert munka van elég: jogalkotási szinten kell a szlovákiai magyar nők, gyerekek és családok nyelvi és kisebbségi helyzetéből eredő hátrányait ledolgozni. Nekünk kell társadalmi változásokat katalizálnunk – és végigvinnünk. Kulturális és közösségi eseményekkel kell segítenünk a női példaképek, sikeres női történetek előtérbe helyezését. A családon belüli erőszak megelőzését, a női és gyermeksegélyvonalak kétnyelvűsítését; biztonsági otthonokat kell elérhetővé tennünk a déli régiókban is, magyarul tájékoztatni. A várandós nők gondozásával és örökbefogadással kapcsolatos jó magyarországi példák átültetésén fáradozni, a dúlák rendszerének megismertetését segíteni, a nyílt örökbefogadás rendszerének bevezetésén dolgozni, az otthonszülés lehetőségét kinyitni. A szociálisan hátrányos helyzetű nők menstruációs szegénységét tematizálni. Érdekképviseleti szervezetekkel és civil szervezetekkel kapcsolatot tartani, szlovák, magyar és nemzetközi női politikai csoportosulásoktól tanulni. Országos szintű női, családjogi és gyermekjogi témákban állást foglalni, aktív politkai részvétellel reagálni és indítványozni. És közben egymásra támaszkodni, úgy, ahogy vagyunk, azok, akik vagyunk. Nincsenek mások.

Kisbaba, nagybaba, kislány,
csöpp, okos, angyali, édes,
kiskamasz, harcias, éles,
nagykamasz, hű, csudaszép lesz,
 

felragyogunk mosolyától,
mégse csak másra tekintget,
tudja a célt, csuda bátor,
úgy emel felfele minket,
 

szikra-eszével a lángot
gyújtja kíváncsi szemünkben,
megy neked is, ugye látod,
jó szava nő a szívünkben.
 

Dúdol a kertben, a házban,
olvas és érti a könyvet,
óv a világ viharában,
élni nehéz – vele könnyebb.
 

Már ölelő feleség lett,
vad szerető, szelíd asszony,
ím, anya lett, de ha virraszt,
gyűlnek a ráncok az arcon.
 

Éjjele-nappala munka,
hagyd kicsikét lepihenni,
céljait újratanulja,
s nincs akadály neki semmi.
 

Adj ölelést, puha csókot,
halld bajait, örömét is,
értitek ketten a dolgot,
győz csapatunk, ugye, mégis!
 

Néni lesz, nagymama, tanti,
felvidulunk közelében,
fogd a kezét, ne ereszd el –
jó vele! Üdv neki! Éjen!
 

Éljen a nő!
Életünk élteti, álljon elő!
Éljen, éljen, sose féljen,
A nő! A nő!
Álljon elő! Mind, aki nő!
Fogja kezünket,
óvja szívünket,
a gyermekekét kivált!
És mindenki így kiált:
a nő! A nő!

Szabó T. Anna verse