Zord arcú, szőrös, nagykabátos férfiak sokasága száll le egy hatalmas jégtáblára egy hajóról, és a kezükben lévő puskákkal elkezdenek lövöldözni. A közelben lévő fókák csoportja próbálna menekülni, de a puskák elől a nagy, sík jégtömbön nincs hová bújni. Dördülnek a puskák, lecsapnak a fegyverek, a fókákat pedig a szemünk láttára nyúzzák meg ott helyben, hogy az értékes, vastag zsírrétegű bőrüket aztán gyorsan felvigyék a hajó rakterébe, hogy később otthon értékesíthessék. Valóságos népirtásnak vagyunk szemtanúi, és ez csupán egy az Északi vizeken című sorozat számos megrázó és brutális jelenete közül. Ian McGuire 2016-ban megjelent regényét a kritikák leginkább a kíméletlen realizmusa miatt dicsérték, és ennek a belőle készült ötrészes sorozat sincs híján.

Andrew Haigh rendezőt korábban az olyan érzelmes és visszafogott drámáiról ismertük, mint a 45 év vagy a Charley és Pete, de az Északi vizekennel látványosan új irányba fordul. Míg korábban a civilizált világunk apró érzelmi rezdüléseire volt kíváncsi, most azt tanulmányozza, mi lesz az emberből, amint a civilizáció szélére sodródik, ahol a túlélés az egyetlen érték és az egyetlen cél.

A filmben hőseink nemcsak az elemekkel, hanem egymással is küzdenek. Az egyik főszereplő az egykori katonaorvos, a háborúzástól meghasonlott Patrick Sumner (Jack O’Connell), a hajó nagyjából egyetlen értelmiségije, míg a másik a szigonyos Henry Drax (Colin Farrell), aki egy sötét sikátorban is hajlandó meggyilkolni egy embert pusztán azért, mert negyed órával korábban nem volt őt hajlandó meghívni egy pohár rumra. Ők ketten gyakorlatilag mindenben egymás ellentétei, párharcuk szimbolikus, és ugyan ez adja a sorozat fő konfliktusát és feszültségforrását, ezen az úton nem Henry Drax jelenti az egyetlen veszélyt.

Míg az első részekben a hajón áskálódó hatalmi harc bontakozik ki Sumner és Drax között, egy nemi erőszakkal és egy gyilkossággal súlyosbítva, később az Északi vizeken átmegy egy kegyetlen vadondrámába, ahol egy maroknyi csapatnak túl kell élnie az Északi-sark jelentette megpróbáltatásokat a kegyetlen télen, miközben segítségre nem, csakis önmagukra számíthatnak. Ez a túlélődráma pedig legalább annyira kegyetlen és embertelen, mint aminek korábban szemtanúi lehettünk a hajón, csak másképp. A sorozat elképesztően nyomasztó, a hajót gyakorlatilag csapdának érezzük, ahonnan nincs menekvés, a konfliktusok elől nincs hová futni, és akkor se lesz jobb, amikor hirtelen helyszínt váltunk, és már a nyomasztóan sivár jeges pusztaságon követhetjük a szereplőket.

Az Északi vizeken a bőröd alá kúszik, az elállatiasodó emberek látványa pedig zavarba ejtő, Colin Farrell Draxje pedig kétségtelenül az év legijesztőbb, legvisszataszítóbb figurája. Kár, hogy az utolsó rész sokkal sematikusabb és kiszámíthatóbb, mint az azt megelőző négy mesteri epizód.