A Franciaországi portrék – Franciaország egy másik története című, január 17-ig ingyenesen látogatható tárlat 58 olyan francia történelmi személyiség, művész, tudós életét és pályáját mutatja be, akik külföldön születtek és maguk választották hazájuknak Franciaországot.

A kiállítás a címét egy kormányzati szakértői jelentéstől kölcsönözte, amely olyan bevándorlókat gyűjtött egybe, akik a leginkább kiérdemelték, hogy a köztereken, az utcanevekben vagy az épületek homlokzatain Franciaország sokszínűségét képviseljék.

A kiállítás kurátorai a jelentésben javasolt 318 személyiség közül 29 nőt és 29 férfit választottak ki, valamennyien az elmúlt 230 évben éltek.

„Példamutató életutakat és sorsokat akartunk bemutatni” – mondta az AFP hírügynökségnek Yvan Gastaut, a jelentés készítője és a kiállítás egyik kurátora. „Olyan nagyon híres és kifejezetten elismert személyiségeket kerestünk, akiknek életén keresztül a saját történelmünk más aspektusairól is megtudhatunk új dolgokat” – tette hozzá.

Néhányan közülük –  mint Pablo Picasso, Joséphine Baker, Lino Ventura, Aimé Césaire vagy Nina Ricci híresek és már rég bevéstük őket kollektív emlékezetünkbe, de mások, az „elárvultak” megérdemlik, hogy kiemeljék őket a feledésből – áll a kiállítás sajtóanyagában. Ki ismeri Do Huû Vit, a vietnámi származású pilótát, aki hősiesen helytállt az első világháborúban Franciaország oldalán? Ki emlékezik Vítězslava Kaprálová cseh zeneszerzőre, aki a párizsi École normale de musique-ben tanult, és a német megszállás után 1940-ben Montpellier-ben halt meg. Feledésbe merült Sablé-sur-Sarthe város első fekete polgármesterének, Raphaël Elizének a neve, aki hivatásos állatorvos volt, részt vett az ellenállásban, majd elhurcolták Buchenwaldba, ahol 1944 februárjában meghalt. A közös mindegyikükben az, hogy közvetve vagy közvetetten elkötelezték magukat Franciaország mellett. „Ezek a nők és férfiak megérdemlik, hogy kiemeljék őket a feledésből. Mindannyian a múltról alkotott elképzelésünket gazdagítják, és megváltoztatják az egyetemes hősről kialakult képet” – írják a sajtóanyagban.

A 12 nagy időrendi korszakra osztott kiállításon megismerhetjük továbbá Napóleon leghíresebb testőrének, a Grúziában született, majd a császárhoz Egyiptomban csatlakozó Raza Roustam mameluknak az életét vagy a rabszolgából az első fekete képviselővé lett Jean-Baptiste Belley történetét. Az életutakat személyes tárgyak is illusztrálják, mint például a lengyel származású Marie Curie kémiai Nobel-díja vagy az algériai Boughera El Ouafinak az 1928-as olimpián maratonfutásban szerzett aranyérme.

A művészekkel kapcsolatosan is nagyon különböző tárgyak szerepelnek a kiállításon, egyebek mellett például az egyiptomi születésű énekesnő, Dalida egyik 1980-as koncertjének belépőjegye, vagy Charles Trenet énekes Douce France (Édes Franciaország) című sanzonja 1986-os arab hangzású átiratának lemezborítója. A dalt Rachid Taha algériai származású énekes Carte de séjour (Tartózkodási engedély) című együttesével vitte sikerre.

Aurélie Clemente-Ruiz, a múzeum időszaki kiállításainak vezetője az AFP-nek elmondta: a nevek kiválasztása kicsit bonyolult volt, miután ügyelni akartak arra, hogy fele-fele arányban legyenek a nők és a férfiak, és hogy a származási sokszínűség is megjelenjen „annak tényleges megmutatására, hogy a bevándorlók a világ minden tájáról érkeznek Franciaországba, vannak köztük afrikaiak, ázsiaiak, amerikaiak, európaiak” – hangsúlyozta az igazgató.

„Manapság, amikor annyi vita folyik arról, hogy mi Franciaország, és mit jelent franciának lenni, fontos, hogy visszamenve 230 évet a történelemben, megértsük, hogy Franciaország mindig sokszínű és sokfajta volt, és a sokszínűségében is nagyon gazdag” – tette hozzá.

„Ezeket a személyiségeket nem azért állítottuk ki, hogy történelmünk más nagyjait felváltsuk velük, ők maguk a nagybetűs történelmünk részeként vannak itt, annak kiegészítéseként” – mondta Pascal Blanchard, a jelentést készítő történelmi bizottság elnöke. „Franciaország történelme elég gazdag ahhoz, hogy minden név elférjen benne” – tette hozzá. „Franciaország egy nagy bevándorlóország, de a franciák ezt nem is tudják, ezért fontos a pedagógiai munka” – hívta fel a figyelmet a történész. (MTI, ug)