Jó, ennek a zöld kinyilatkoztatásnak az értékét némiképpen csökkenti, hogy a túlélési rátánk hozzávetőleg 50 százalékos. De az az ötven százalék, amelyik egy vödörben, konténerben túlélte az ünnepeket, sőt, olykor a januárt meg a februárt is, köszöni szépen, tökéletesen érzi magát az új helyén. Időnként meg is szoktam ereszteni a megjegyzést: lám, hozzáadott értékként tettünk valamit a csallóközi ősfenyvesek megújulásáért. A poén vagy leesik, vagy nem, de az biztos, hogy a csodás csallóközi föld szereti a fenyőinket – jobban, mint egyéb tájkertészeti ötleteinket, például a csavart füzet. Hogy a ginkgo bilobánkról ne is beszéljek. (Pedig az is fenyő: páfrányfenyő.)

Amúgy a cserepes megoldás nemcsak zöld manifesztum, hanem egyfajta fogyasztói attitűd és filozófia. Mert hogy vesz az ember vágott karácsonyfát? Elmegy a kiszemelt kertészetbe vagy vásárba, ahol lucok, erdei- és ezüstfenyők, nordmann fenyők hosszú sora várja. Körbejárja a kiállított kétszáz darabot, közben meg pontozgat magában: igen, magasságra megfelel, szép, formás, szabályosan nőnek az ágai, nem tűnik túl fáradtnak-száradtnak; ez itt a tökéletes darab. Nos, cserepes karácsonyfát vásárolva a legritkábban jut eszünkbe, hogy ez itt egy remek példány. Igazság szerint a vödörbe került tűlevelűek túlnyomó többsége kissé formátlan, satnya, csenevész, szabálytalan darab. Ha pedig nincs evidens fogyatéka, akkor minimum ferdén ültették át a konténerbe. De azért hazavisszük, feldíszítjük, gondozgatjuk, örülünk neki, próbáljuk kihozni belőle a maximumot. Útszéli bölcselkedéssel azt is mondhatnám, elfogadásra tanít bennünket. Mert olyan, mint az élet: nem tökéletes, de ez jutott, ezt kell szeretni…

A bő másfél évtizedben, amit bejártunk a cserepes fenyők útján, mindenféle darab felbukkant. Mondjuk a tapasztalatok mibenlétét befolyásolhatta a tény, hogy mindösszesen egy olyan alkalmat tudok felidézni, amikor a faszerzés konkrét programként valósult meg. Egyébként pedig egyszer csak megtörtént a hétköznapok hektikus kiszámíthatatlanságában – nézd már, itt az út szélén árulnak, hopsz, kapjunk fel egyet, aztán ezzel is beljebb vagyunk. Az emlékezetes karácsonyfák képzeletbeli örökranglistájának második helyén is egy ilyen lucfenyő áll; csak otthon, a díszítés előtt derült ki róla, hogy nála a háromdimenziós jelleg meglehetősen lazán értelmezendő. Konkrétan volt kiterjedése felfelé, oldalra meg előre, de a „hátsó fele” gyakorlatilag hiányzott. Mármint azért a hátsó fele, mert kényszerből nyilván így fordítottuk a fal felé. És milyen jó, helytakarékos megoldásnak bizonyult!

A listavezetőnkről mi magunk tehetünk. Ez egy földlabdás fenyő volt; a kifejezést egyáltalán nem értettem, de a kedves eladó felvilágosított – fa, a gyökérzetén földlabdával, az pedig körbecsavarva egy darab zsákvászonnal. A kedves vevő meg, ha akar, vesz mellé egy megfelelő méretű tartályt, plusz egy-két zsák földet. Megvettük, hazavittük, felhasználásig mindent lepakoltunk a teraszon. December 24-én megtört a földmunka, a karácsonyfa beemeltetett a házba. A díszek felrakása közben, a fűtött szobában előbb szépen kibomlott a varázslatos fenyőillat… majd egy másik, szúrós szag követte. Ne szépítsük: masszív húgyszagnak bizonyult, amely aztán a következő hetekben is velünk maradt. Mert hát karácsony volt, plusz ott téblábolt egy kerek szemű kisgyerek, akinek mégsem mondhattuk, hogy tudod, az idei fát elvitte a krampusz, miután a földlabdáját előbb levizelte egy kóbor cica (vagyis jobb esetben az).

Nos, igen. Béke, zen, elfogadás. Aztán jöhet a karácsony.