Nem, szó sincs arról, hogy idén megoldás született volna, ilyen egyértelmű áttörés nem is volt várható, hiszen sok apró dologból állhat össze, hogy 2040 és 2050 között tényleg karbonsemleges legyen a világ.

Viszont két látványos trend összeért idén. A radikális felmelegedéstagadókon kívül nagyjából mindenki más beismeri már, hogy a saját bőrén érzi a klímaváltozást. Az USA lakosságának 32 százaléka idén hosszabb-rövidebb időre katasztrófa sújtotta övezetben találta magát – és ebbe nem számítjuk bele a nyári hőhullámokat. Az áramkieséses órák száma közel megduplázódott, egy amerikai polgár átlagosan 8 órát töltött sötétségben.

A klímaváltozás egyáltalán nem csak lineáris felmelegedést jelent. Éppen azért még ijesztőbb, mert elképesztő ingadozásokat okoz: csapadékban, aszályban, hőmérsékletben, ciklonok aktivitásában és minden más időjárási jelenségben. Ezeket megelőzni nehéz, inkább rezisztens infrastruktúrát és reziliens közösségeket lehet építeni.

Idén sok-sok helyen a katasztrófa elhárítása került elképesztő összegekbe, és most nem távoli afrikai országokról van szó. A tíz legnagyobb katasztrófa legalább 170 milliárd dollárba került az USA hivatalos becslései szerint, ebből csak az Ida hurrikán 65 milliárd dolláros kárt okozott. A második helyen az európai nyári áradások állnak, amelyek német és belga településeken söpörtek végig: a bejelentett károk 43 milliárd dollárra rúgtak.

A kiszáradó Velencei-tó és az ezzel kapcsolatos vízminőségi kérdések, a Duna vízállása és a bősi erőmű; az aszály és a belvíz, a jégeső és a csökkenő termésátlag; a városi jégkár (autók!); az invazív fajok terjedése mind-mind tájainkon is bőven érzékelhető.

A tény, hogy már nemcsak az újságban olvasunk a klímaváltozásról, hanem a magunk kárán tanulunk róla, szépen lassan formálja az attitűdünket. Ez egyre világosabban látszik a felmérésekben is.

A Pew Research idei őszi számai szerint 17 fejlett országban a lakosság 60–90 százaléka aggódik, hogy személyes kára származik a klímaváltozásból. A 2015-ös felméréshez képest minden országban nőttek ezek a számok – az USA-t leszámítva. Ezzel párhuzamosan 65–85 százalék között mozgott az igen válaszok száma arra a kérdésre, hogy hajlandó lenne-e a saját életmódján változtatni.

Az aggódás és a személyes aktivitás között óriási különbség látszik a fiatal és a 65 évesnél idősebb korosztály válaszaiban szinte minden országban. Nemcsak a brexit, az uniós tagság vagy épp a migráció dől el egyre inkább korosztályi szinten, úgy tűnik, a klímaváltozás is becsúszik ebbe a társadalmi szakadékba.

Emellett érdekes, hogy a baloldali válaszadók általában nagyobb hajlandóságot mutatnak az életmódjukon való változtatásra a klímaváltozás megelőzése érdekében. Nagyon izgalmas és további feldolgozásra váró adat, hogy a nők is nyitottabbak. A nők között átlagosan akár tíz százalékkal magasabb a klímaváltozás miatt aggódók száma. Ez felveti, hogy vajon a női politikai döntéshozók érzékenyebbek lesznek-e felmelegedés kockázataira, vagy hogy a macsótársadalmak emiatt számíthatnak-e versenyhátrányra.

A vízért folytatott küzdelem elérte Európa határát, a világ öt meghatározó gabonatermelő vidékén nem kis aggodalommal várják a klímaváltozás hatásait és az élelmiszerárakra gyakorolt hatását. Folytathatnánk a sort. A lényeg, hogy a döntéshozók egyre inkább társadalmi igényként érzékelik a cselekvést, és nem a zöld pártok ügyének. Meglátjuk, hány fokos felmelegedés megspórolására lesz ez elegendő. Ám ideje, hogy az új évben az idősebb korosztály érzékenyítése is hatékonyabb legyen, mert az európai demográfiai helyzetben nem ritkán szavazattöbbséget jelentenek.