A beszélgetés elején megkérdezi Friderikusz, hogy „Milyen érzés volt Magyarországra jönni?” „Nehéz és fura” – válaszolja Eva Rezešová. Az okot is elmondja: „Azelőtt, amikor börtönben voltam, négy év után jó magaviselet miatt kijárós tudtam lenni. Hétvégente volt időpont, hogy mikor mehetek ki, s mikorra kell visszamenni. Édesanyám bérelt lakás, ott találkoztam a gyerekekkel. 

Ennyi év után annyira fura volt, hogy úristen én szabad vagyok. Nem kell az adott órára visszamenni a börtönbe.” 

Bár Friderikusz feszegeti, de a baleset körülményeire nem tud és nem is akar visszaemlékezni a riportalanya, Rezešová azonban a beszélgetés közepe táján a kamerába néz és bocsánatot kér áldozatai hozzátartozóitól. Nem keres már felmentést a történtekre, de nem is tagadja, hogy rosszabb volt a helyzete, mint az kívülről látszott:  

„Az emberek annyit láttak, hogy kihoznak a börtönből, négy óra tárgyalás, aztán vége. De ez nem így van. Engem ötkor kivettek a zárkából, aztán elvittek a csurmába.” „Az mi?” – kérdezi tőle a magyar riporter. „Az egy kétszer két méteres, hideg helyiség. Olyan ott a véce, hogy arra nem ül az ember. Oda viszik az összes nőt, akinek aznap van tárgyalása. Reggeltől estig ott vagyunk. Akinek aztán adott órára van tárgyalása, kiveszik onnan. Én már hattól ott voltam, de csak tízkor kezdődött a tárgyalás. Akkor kivittek. Kettőkör aztán visszahoztak a csurmába, s ott vártunk. Este kilenc-tíz volt mire visszakerültem a zárkába. Másnap aztán kezdődött mindez elölről. Az emberek ezt nem látják.  

Jól van, megérdemeltem.”  

A magyarsága, illetve szlovák identitása külön blokkot kap. Friderikusz kérdezi, hogy: 

– Abban, hogy – főképp a magyar sajtóban – szinte szörnyetegént mutatták be, mekkora szerepe lehetett annak, hogy szlovákként ölt ártatlan magyarokat? Vagy annak volt inkább nagyobb súlya, hogy dúsgazdag családból jött és végig önfelmentő taktikát választott?  

– Talán az, hogy gazdag családból származok. Más szemmel néztek rám. Gondolták, hogy van pénzem, a szabadságot ezzel meg tudom vásárolni.  

A szertelen fiatalsága, az, hogy a szülei – leginkább az édesapja elkényeztette – választ ad arra az énjére, amilyen akkor volt; s ahogyan Magyarországon megismerték a 170 km/h-val száguldozó, balesetet okozó Eva Rezešovát. A milliomosnő tudta, hogy nem ússza meg a börtönt, és szerinte ha mindez nem történik vele, maradt volna olyan, mint akkor volt.  

Ezt nem tudom már megváltoztatni, meg kellett tanulnom ezzel élni. Élni tovább az életet. Ez a hat év mássá formált. Az egyik oldalon keményebb vagyok, a másikon pedig óvatosabb és érzékenyebb.” 

Szülei színmagyar faluból, Abaráról származnak, ahol a helyiek még mindig őrzik a magyar nyelvet.  

 – Édesapja még Rezes Sándorként vagy Alexander Rezesként született? – kérdezi Friderikusz.  

–  Alexander Rezesként.  

– Mennyire vállalta és vállalja a családja a magyar gyökeret?  

– Teljes mértékben. Édesanyám és édesapám az általános iskolába még a magyarba járt, édesapám aztán főiskolára Prágába. Prágában elkezdtünk szlovák életet élni.  

– Pont ez a kérdés, hogy hogyan tekintettek magukra a szülei: mint Szlovákiában élő magyarokra, vagy magyar származású szlovákokra vagy egyszerűen csak mint szlovákokra?  

–  Ezen még nem gondolkodtam. Én úgy veszem, hogy magyarul is tudok, magyar vagyok, félmagyar, szlovák. 

–  Mindkettő?  

– Igen.  

Eva Rezešová nem vezet többé autót, dolgozik, szállodai menedzser a recepción, a munkát élvezi. Lányai közül a kisebbel jó a kapcsolata, a nagyobb „kicsit komplikált szituáció”, teszi még hozzá. Az interjúra, amelyet nem Szlovákiában, hanem Magyarországon adta, ezért mondott igent:  

„Nem Szlovákiában, hanem itt, Magyarországon kell elmagyarázni. Itt történt ez a dolog és itt kell bocsánatot kérni nekem.”