A szlovákság bizonyos berkeiben még ma is él a „szláv kölcsönösség” 19. századi eszméje, mely egyfajta nagy családként tekint a szláv népekre, ahol a kis szlovák nemzet bámulattal tekintett fel a nagy orosz testvérre (a lengyelek érdekes módon annyira nem vevők erre a mesére). Hogy ez a romantikus vágyálom még ma is elevenen él néhány szlovák politikus elméjében, az remek bizonyítéka annak, hogy az emberi elme bármit el tud hinni, amit akar, teljesen függetlenül a valóságtól. De hát ezt nekünk, szlovákiai magyaroknak sem kell magyarázni, hiszen köztünk is számos támogatója van Putyin apácskának, akik az orosz vezetőben az amerikai érdekek ellen harcoló hőst, a hagyományos értékekért kiálló erős államférfit látják, aki még nem adta be a derekát az átkos liberalizmus eszméinek. Történik ez annak ellenére, hogy ez a hős csak csalással tud választást nyerni, folyamatosan a gázcsapok elzárásával fenyeget minket, szuverén országok megszállásával szórakozik és az EU működésének aláaknázásával

lényegében minden fontosabb kérdésben ellenünk, a mi érdekeink ellen fogad.

Hogy miért ment Maroš Žilinka Moszkvába, arról egyelőre tényleg csak találgathatunk. Lehet, hogy pusztán a személyes ambícióit elégíti ki: a Facebook-posztjaiból kiindulva őszintén élvezi a rá irányuló figyelmet, hogy kifejezhette a prioritásait és hogy vannak, akiket ezzel fel tudott húzni. Lehet, hogy be akar jelentkezni az Andrej Danko távozásával megürült rezidens ruszofil hasznos idióta posztjára, és jelezni kívánta Moszkvának, hogy hahó, itt vagyok, rám számíthattok. De az is lehet, hogy ennél sokkal komolyabb tervei vannak az eljövendő politikai életben és ez a jövőt alapozó első lépése volt csupán. Ami minket illet, egyik sem igazán jó hír. A főügyész az, akinek őrködnie kell a jogbiztonság felett az országban, és ha ez az ember Moszkvába jár példamutatásért, akkor mindannyian megszívtuk.

Mert ha túllépünk Žilinka esetén és madártávlatból vizsgáljuk meg az orosz szerepvállalást a világban, sajnos nem lehet nem észrevenni, hogy Putyin rezsimje legtöbb esetben a magához hasonló autokratákat védelmezi, ha kenyértörésre kerül sor. Ezt látjuk Lukasenka Fehéroroszországában és Tokajev Kazahsztánjában is. Ha a több szabadságot követelő nép lázadását kell elfojtani, az orosz tankokra mindig számítani lehet – és ezt mi már megtanulhattunk volna ´68-ban vagy ´56-ban is, de úgy tűnik, túl gyorsan felejtünk. Egy ilyen „szövetségeshez” dörgölőzni kizárólag olyan elit érdeke, amely tudja magáról, hogy előbb-utóbb szembe fog kerülni a saját népével, és akkor idegen erőkre lesz szüksége a hatalomban maradáshoz vagy ahhoz, hogy egérutat nyerjen. Az egyszerű nép ritkán jön ki jól belőle.

Nem mindegy tehát, hogy milyen példaképeket és szövetségeseket választunk, mert a szimbólumoknak igenis ereje van, ezt Putyin tudja a legjobban. A főügyész által kiadott jelzések pedig eddig nem igazán adnak okot a bizakodásra.