Laci elém áll. Alacsony, pocakos, az arca jelentéktelen. Egy darabig méreget, de végül mindig ugyanazt a hülye viccet süti el:
– Hercegnő, ma milyen fánkot nem ennél?
Szánalmas idióta, de a nője fánkját rajtam kívül mindenki szereti.
A kollégák felé fordul, sorolja a napi kínálatot, egymást túlkiabálva licitálnak rá. A legújabb – most éppen pisztáciás – Nikol kiváltsága. Ahogy beleharap, folyik belőle a zöld krém. Megtartom magamnak, hogy mit juttat az eszembe. Érzékeny, mióta gyereket vár. Tömje csak magába a fánkokat és fogja a hormonokra, különleges élmény lesz egy négykilós csecsemőt kitolni magából.
A zacskó ismét az asztalomon maradt. Dühösen nyúlok érte, hogy a kukába hajítsam. Meglep a súlya. Fintorogva nyitom szét, egy lyukas hasú figyel az alján. Két ujjam közé csippentem a papírt, megrázogatom, a fánk egészen a széléig araszol. Csoki illata van. Óvatosan veszem kézbe, körbenézek, az iroda üres, éppen dél, ebédszünet. Lassan a számhoz emelem, beleharapok. Elakad a lélegzetem. A puha tésztán a keserédes csoki: leírhatatlan élmény.
Még sosem voltam Laci nőjének kávézójában. Nem esik útba és messze van. A lány szőke, szép mosolyú, szeme mogyoróbarna. Nem illik Lacihoz. Téblábolok, nézelődöm, úgy teszek, mintha a választék érdekelne. Ketten állnak előttem, hamar sorra kerülök.
– Mit adhatok? – kérdezi a szőke.
– Fánkot kérek – suttogom szégyenkezve.
– Milyet? – billenti oldalra a fejét.
– Csokisat.
– A pisztáciás is isteni – közli. – Vagy ez a cukormázas, nézd milyen csodás rózsaszín!
– Csokisat! – erősítem meg.
– Mennyit?
– Né… hármat. Vagy… legyen inkább öt – sütöm le a szemem.
– Csak három csokis van – sajnálkozik. – Tegyek mellé pisztáciát? Vagy a cukormázasat? Sárga is van meg kék, ha nem szereted a rózsaszínt.
– Ne! – rázom a fejem. – Csak csokisat.
– De csak három…
– Nem baj!
El sem teszem a zacskót, a kávézó kirakata előtt eszem meg az elsőt. A többit otthon, határozom el, de csak a lépcsőházig bírom. Gyalog megyek fel a lépcsőn, az ajtó előtt kapom be az utolsó falatot. A kulcs a táska mélyén, mire a lakásba jutok, megszólal a mobil a zsebemben. Fontos hívás, napok óta várom, felveszem. Sokáig tart, mire véget ér, elfelejtem Lacit, a nőjét és a fánkot. Megfőzöm a kávét, kiülök a teraszra, vacsorát főzök. Ugyanolyan délután, mint a többi. Este tíz, mire a fánk ismét az eszembe jut. Nem a legalkalmasabb, győzködöm magam, késő van. Mégis megeszem.
Hetek óta kerülőúton járok haza, mégis felszaladt pár kiló. Nikol végre megérti, miért utálom a fánkot. Gyömbéres kekszet hagy az asztalomon, az első trimeszteren – mikor még a fánk illatától is öklendezett –, őt is ez segítette át.
Öt lyukas hasú kerül a zacskóba. Mindennap fogadkozom, hogy holnap már csak hármat viszek. A szőke szerint a fánk boldoggá tesz. Ezért kísérletezik új ízekkel, hogy mindenki megtalálja a neki valót. Hogy az egész város boldog legyen. Esténként, az utolsó fánkot majszolva azon gondolkodom, mitől vagyok mégis depressziós.
Reggel nem kívánom a fánkot. Laci hiába zörgeti a papírzacskót, magabiztosan mondok nemet. Megkönnyíti a dolgomat, hogy csokisat sosem hoz. Azt mondja, a barátnője valami nőnek rakja félre. A függőség veszélyes dolog, jegyzem meg.
Laci furcsa arckifejezéssel lép az irodába. Nyújtja a zacskót:
– Hercegnő, ma milyet nem ennél?
Hogy végre Laci is boldog legyen, belemegyek a játékba.
– Pisztáciást, cukormázast, lekvárost, tejszínhabost – sorolom gúnyos mosollyal.
Változatlanul lengeti a zacskót az orrom előtt.
– Na, ne kéresd már magad! – vigyorog. – Van közte csokis is!