Olasz rendezője szemében a világ legszebb fiúja. Ezt a címet kapta a róla szóló, csaknem 100 perces dokumentumfilm, Kristina Lindström és Kristian Petri nagy erejű alkotása is, amelyet a skandináv filmek fesztiválján láthatott nemrég a közönség. Pontos az időzítés: a Thomas Mann regénye alapján készült Halál Velencében, amelyben a svéd kamasz a varázsos megjelenésű Tadziót testesíti meg, a dokumentumfilm tavalyi, Sundance fesztiváli bemutatója idején ötvenedik évében járt.

Nem a „milyen volt és milyen lett?” fájó kérdését veti fel a svéd rendezőpáros, hiszen ahhoz két fotó is elég lett volna, ehelyett mindkettőjüket sokkal inkább az foglalkoztatja: hol siklott ki Björn Andrésen élete, és miért mért rá a sors annyi csapást? Hol rontott ő, ha rontott, és mennyiben volt hibás a nagyra vágyó nagymama, aki látva unokája rendkívüli szépségét, tálcán kínálta a fiút az olasz neorealizmus egyik legnevesebb mesterének. Visconti pedig olyan magasra lőtte őt a film világában, hogy annál magasabb csúcs talán nem is létezik. A fent maradáshoz azonban irgalmatlan nagy erő, tartás és kitartás, valamint magas intelligencia szükséges. És az sem árt, ha valaki ott áll az ember mögött, nehogy megcsússzon, vagy ami még ennél is rosszabb, magasról zuhanjon a mélybe.

Tadzio tizenöt éves. Ahogy Thomas Mann írja: ártatlan, angyalian vonzó teremtés, akin mindenki rajta felejti a szemét, mert mindenki a vágy titokzatos tárgyát, az elérhetetlen szépséget látja benne.

Björn Andrésen Viscontira volt ugyanilyen hatással. Otthon, Olaszországban, majd a lengyeleknél és a finneknél hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítése, Svédországba kellett utaznia, hogy megtalálja az eszményi Tadziót. Bele is szeretett első látásra. „Ez a világ legszebb fiúja” – súgta az asszisztensének, amikor meglátta a fiút a válogatáson. „Tegyél egy kört a szobában!” „Vesd le a pulóvered!” Zavarban volt a fiú, de még a nadrágját is levetette. Úgy állt az arisztokrata direttore előtt, mint a tenger mélyéről kiemelt görög márványszobor, amely a szemünk láttára válik élő testté. Visconti akkor már túl volt a Rocco és fivérei, valamint az Elátkozottak világsikerén. A lába előtt hevert Delon, az ágyában Helmut Berger. És most ott állt előtte egy érintetlen gyöngyszem, Björn Andrésen. Nem kis időre ki is sajátította. Szerződést kötött vele arról, hogy a Halál Velencében után három évig senkivel nem forgathat. Hogy páratlan szépségét egyedül az ő filmje hordozhassa.

Visconti féltékenysége nem ismert határokat. Ahogy a filmből kiderül: a stábban azt is elrendelte, senki nem felejtheti a szemét a páratlan vará- zsával mindenkit megbabonázó felfedezettjén, és repül, aki titokban megpróbálja elcsábítani.

De mire idáig jutunk a történetben, addigra túl vagyunk a legnagyobb döbbeneten: az egykor angyalarcú kamasz ma egy stockholmi panelben lakik. Mint egy hajléktalan, akit előbb szalonképessé kell tenni, úgy néz ki. Ápolatlan, emberi roncs. Rettegnek a szomszédai, hogy az időnként bekapcsolva felejtett rezsójától mikor gyullad ki a lakás, amelyben minden a feje tetején áll, és a kosz, a szemét, a rothadás ünnepli diadalát. Mivé lesz az ember, ha elhagyja magát?

Björn életében a hírnévre vágyó nagymama mellett Visconti volt a másik fénypont. Az erősebb. Apját nem ismerte. Anyja, mindkét kiskorú gyermekét magára hagyva, nyomtalanul eltűnt, holttestét egy évvel később találták meg a házuk közelében levő erdőben. Dániából, egy bentlakásos iskolából szökik haza a fiú. Nagymamája viszi el a válogatásra Viscontihoz, de ő sem megy haza üres kézzel. Nem kis örömére jut neki egy aprócska villanás a filmben.

A tragédiák sora később folytatódik. A kirobbanó sikerű londoni, majd a nem kisebb ovációval kísért cannes-i bemutató után jön még egy nagy japán turné. Tokióban ugyanolyan ünneplés fogadja őt, mint a Beatles-fiúkat. Tinilányok manikűrollóval a kezükben közelednek felé, hogy egy aranyszínű hajtinccsel legyenek gazdagabbak. Amikor kiderül, hogy a fiú énekelni is tud, nem csak gitározni, dalokat írnak neki. Egy csokoládéreklám is az ő hangjával arat sikert. Mangahősként árusítják.

Aztán elfogy a filmekért kapott pénz, jönnek a szűkösebb napok, és túl sokáig tartanak. Párizsba csalogatja egy gazdag francia, az ő vágyait szolgálja heti 500 frankért. Még mindig szép, de már nem az az ártatlan arc, mint Viscontinál. Megházasodik. Két gyermeke születik. Az alkoholnak akkortájt már könnyen megadja magát. Újszülött kisfia mellette hal meg az ágyban, bölcsőhalálban. Későn veszi észre, hogy baj van a gyerekkel, nem tudják újraéleszteni. Feleségét elhagyja. Zuhan egyre mélyebbre. Később a lánya is eltávolodik tőle.

A filmesek újra és újra megtalálják. Vagy azért, hogy segítsenek rajta, vagy hogy eldicsekedhessenek, ők is dolgoztak Visconti színészével. 2018-ban a Fehér éjszakák című svéd–amerikai horrordrámában játszik, amelyet Budapesten forgatnak. Kocsi viszi őt a Szabadság hídon a Gellért fürdőbe. Derékig érő, dús, ősz haj, csontra fogyott test, elnyűtt arc. Riasztó látvány. Volt óvodai alkalmazott, börtönőr, bolti eladó, tanító. Ma: céltalanul bolyongó. Egy nosztalgikus záróakkord kedvéért elviszik őt a Lídóra. Oda, ahol annak idején Tadzióként fürdőzött, és elemi hatással volt a történetbeli Aschen- bach báróra. Megáll a parti fövenyen. Kamaszkori önmagát látja a szelíd hullámok közt.

És megússza a halált Velencében. Összetörve, elgyötörve, hatvanhat évesen.

A szerző a Vasárnap munkatársa