Olyan ez neki, mint másoknak a bárányszámlálás. Mondjuk nem feltétlenül az alvás miatt csinálja, egyrészt megszokásból, másrészt hogy elkalandozzanak a gondolatai, abból aztán többnyire alvás következik. Egy szárítókötélre gondol, nem ezekre a modern szárítókötelekre műanyag bevonattal, hanem a régi, sodort zsinórra, ami gyerekkorában a körtefa és a szilvafa közé volt kifeszítve. Amire ő gondol, az persze jóval hosszabb. Csipeszeket is olyanokat képzel hozzá, mint otthon voltak régen. Fa, sokadik használat után elenged a rugó.

A gyerekkori ruháinál kezdi, nehéz felidézni őket, kivéve a pelenkákat. A pelenkái pólyás kora után még sokáig használatban voltak a családban, torokfájáskor a nyakuk köré tekerték. Hogy miért jó a gyulladt torkot melegen tartani, arra már nem tud válaszolni, felnőttként sem gondolkodott el rajta, csak csinálta. Valaha összeszart kendőkbe bugyolálni magad, hülyeség. Hagyomány. A pelenkák után próbálja felidézni az első ruhadarabjait, fényképekről ismeri őket; rugdalózókat, kistrikókat terít a kötélre ismerősnek ítélt mintákkal. Miért van az, hogy a gyerekeket régen csak hason fekve, csupasz seggel fényképezték? A segge csupasz, de sapkát bezzeg húznak a fejére. Sapkával mégis jobb, akkor legalább nem látszik a homloka közepébe pödört hajtincs, ugyanolyan, mint a férfiak bevonulós igazolványképén.

Az óvodás ruhák sora a kedvenc szoknyájával indul, ez az a darab, ami mindig kikerül a szárítókötélre. Bordó kordbársony, térdig érő, pörgős. Ezen kívül a farsangi bálok jelmezeit idézi fel. A balerina tüllszoknyájából nem lehet kicsavarni a vizet, rázni kell, a többi mosástól és magától is eltartva, mégis minden csupa víz lesz. Az apja fehér pólója, a közepén fakóra mosott sárgás folttal − tükörtojás. A nagycsoportos farsangi bál alatt otthon feküdt lázasan, ez az első összefüggő emléke. Minden percet fel tud idézni abból az estéből, pedig semmi nem történt, csak feküdt az ágyban, és arra gondolt, hogy nem lehet szőlőfürt.
Tornadressz elasztikus fürdőruhaanyagból, sztreccs cicanadrág − ekkor már iskolás. A tornacipőt is melléje teregeti, mosható. Fehér vászon fehér gumitalppal, topánkakivágással, a rüszt fölött átívelő fehér gumiszalaggal. A nagy világosságot csak a márkajelzés trikolor szalagja töri meg. Körzőset játszottak vele a tornateremben, egyik láb a tű, másik lábbal gumicsíkokat köröztek a parkettára. A sarka ugyanúgy kopott ki, mint minden cipőjének a továbbiakban, pedig azokban már nem körzőzött. A talpbetét mosás után is büdös, őrzi a talp körvonalú bűzcsíkot. A tornacipővel hosszan bíbelődik, az egyiket a sarkánál, a másikat a gumiszalagnál fogva sikerül fellógatni.

A pizsama következik, amit a gyógyászati segédeszközök boltjában vett neki az anyja a vakbélműtétje után. Nem emlékszik a műtétre vagy a fájdalomra, egyedül az rémlik, hogy előtte a férfiápoló leborotválta a szeméremdombját. Akkor érte először férfi is meg borotva is a bőrét ott. Az izzadós anyagú pizsama az utolsó ruhadarab, amit az anyja választott neki. Visszanéz a körtefáig, jó érzés, nem sok kacat. Kicsit megpendíti a kötelet, gyengéden, mint kötéltáncos a mutatvány előtt, a ruhák vidáman himbálóznak rajta.

Az első kétrészes fürdőruhája jön, addig hordta, amíg már annyi kaucsuk szivárgott a pántjából, hogy nem mosta le a ragacsot a strandolás sem. Trapéz farmer, trapéz vászonnadrág, trapéz kordbársony – a száruknál fogva csípteti fel őket, fellógatott sellők. Kötött pulcsik következnek nagymamától, ugyanolyan hosszúak, egyre szélesebbek. Aztán mégis megnő, egyszer csak azt érzi, hogy a derekáig ér a szárítókötél és fölülről pakolja rá a ruhákat, mintha állvány lenne, egyhúros szárítóállvány. Mocorog kicsit, csak hogy érezze, a teste ágyban van, pihen.

Az első melltartója, egy csipesszel tűzi meg a pántját, hadd lobogjon büszkén a szélben. Vékony hátra, serdülő mellekre szabott darab. Visszanyomkodja a fém merevítőt a helyére, igazgatja a csipkét, a szivacsot, élvezi a keze látványát; finom, puha ujjak, májfoltok helyett pár szeplő a naptól. Ma az első barátja alsónadrágja is eszébe jut, először mosott férfira, aki nem az apja. Az iskolai röplabdacsapatuk fehér meze, középen az iskola sárga-kék címerével, kinyúlt nyakrésszel, felismerhetetlenségig mosva. Néha azt hiszi rá, hogy a tükörtojás jelmez, olyankor megzavarodik, hogy hol is tart most.

A kék virágos blúz, amit az első randevújukon viselt, aztán a vetélős bugyi, utána rögtön az esküvői ruhája. Jobban csavarható, mint a balerinajelmez, a strassz kirakás viszont egyre hullik róla, az az érzése, minden este kevesebbet talál rajta. A férje öltönye után újra férfi bokszerek, hiába mossa, egyre büdösebbek, a lágyékrész anyaga vékonyra kopva, sajtszagú. Utána babaruhák hosszú sora, hasonlóak, mint a körtefa közelében, csak későbbi divat szerint, meg több van belőlük. Babaruhákat fárasztó teregetni, ilyenkor van, hogy elalszik.

A konyharuha, amivel a véres hányást mosta fel az anyja után. Nem volt más kéznél a nyaralóban, a házigazda egy konyharuhát és egy mosogatószivacsot mért ki ott-tartózkodásuk hetére. Pontosan látja maga előtt, fehér mikroszálas anyag zöld négyzethálóval, néhány négyzetben a márkanév, Hewa. Dupla v-vel, ebben biztos. Gondolkodik, próbál visszaemlékezni, hogy a szivacsot is használta-e. Úgy dönt, azt is kiakasztja száradni, ma legyen sárga, zöld dörzsivel. Ez akár nyomasztó is lehetne, aztán mégis elalszik.

Álmában a batikolt törökbugyogót teríti a kötélre. A férje nevezte el törökbugyogónak. Mennyire divatosnak érezte magát a tengerparton, most meg már a színeit se tudja felidézni. Úgy függ a kötélen, mintha a kilencvenes évek végén kifakult Otto lapjaiból vágták volna ki. Érdekes, minél nagyobbak a gyerekek, annál kevésbé emlékszik a ruháikra. Van pár jelentős darab, a lánya kötött kesztyűje, amit nagymama kezd el, ő fejezi be.

A fia kézis mezei, ijesztően sok, rövid idő leforgása alatt. Számok a hátán, serdülőben nyolcas, ifiben tizenkettes. Aztán egy kosztüm, amit csak a bíróságra vesz, hogy megmutassa a férjének. De nem igaz, mert a lánya ballagására is felveszi, nem is tud rendesen meghatódni. A gyerekek ruhái el-eltünedeznek, csak az ő ruhái maradnak, újra. Alig párszor viselt reklámpóló Bízza ránk ingatlanját felirattal és egy arccal. Még a kutyámat se bíznám rád, amíg beugrom a zöldségesbe, mondja az arcba, és a homloka közepébe csípi a csipeszt. Álmában bátor. A dekoltált pólókat hirtelen garbók váltják fel, szurdok helyett szakadék, így mondja a férje, a második. Meg hogy a mellei öngyilkos hajlamúak. Szeret szurdokokba kirándulni, felidézni régi önmagát. Vagy csak szeret nagyzolni. Ne legyél patetikus, ahogy a férje mondja, az első.

Az új lakás sötétítő függönye pont olyan színű és méretű, amilyet ő akar. Senki nem szól bele. Megint szél támad, lobognak a sötétítők, a földet söprik, időnként szétnyílik a két szárny, mintha jelenet kezdődne, de nincs a függöny mögött semmi. A nehéz lakástextil lehúzza a szárítókötelet, pedig jól kicsavarta őket. A dereka már fárad, ujjai el-elvétik a kötelet, a csipeszek kiugrálnak a kezéből. Ismét pendít a zsinóron, lustán rezonál, lassítja a rápakolt súly. Hátranéz, már nem lát el a kiindulópontig, a babaruhákon túl nem lát semmit. Felidézni se tudja, mit terített oda, balerina volt vagy szőlőfürt, nem emlékszik. Előrenéz, a kötél végeláthatatlanul fut, imbolygó egyenes, a szilvafát még nem látni.