Sokan élnek közöttünk, akik onnan származnak. Lelkes Géza a győri Lukács-iskola tanára. Ő 2000-ben települt át Magyarországra családjával. Számos rokona, unokatestvérei, anyósa, sógora és családjaik ma is a határ túl oldalán élnek, Csopon és Dobronyban. Természetesen feleségével együtt tartják a kapcsolatot ezekben a napokban is. A telefonbeszélgetéseik alapján válaszolt kérdéseinkre. 

– Hogyan lehet jellemezni az ottani állapotokat? 

– Kárpátalján, az én határhoz közeli falumban és környékén viszonylagos nyugalom van. Ahogy a híradókban is látható, a határátkelőkön van mozgolódás, de például tömeges felvásárlást ott az első nap nem tapasztaltak. A mamának (Lelkes Géza anyósának) egy mini ABC-je van, ő annyit mondott, hogy az emberek a szokott módon mentek reggel kenyérért, s vettek pluszban két-három kiló cukrot, lisztet és gyufát, meg kiváltják a patikában a következő havi gyógyszereiket is. Egy ilyen helyzetnek persze senki sem örül, de egyelőre ilyen természetes reakciók érzékelhetőek csupán. Az ellátás egyelőre folyamatos.  

– Mi a helyzet a biztonsággal, a katonasággal? 

– Behívót még nem kapott senki, de nyilván esedékesek lesznek. Azt nehéz megmondani, akkor mi lesz.  Szerintem az emberek el is fognak menni, nemzetiségtől függetlenül. Persze biztos lesz, aki képtelennek érzi magát arra, hogy harcoljon. Meg nyilván vannak, akik féltik a gyerekeiket, de vannak olyanok is, akik önként jelentkeznek a védelmi csoportokba. Egy régi tanítványom polgármester, ők közzétettek egy kommünikét, hogy polgárőrség szerű csoport alakult a településükön. Járőröznek, leginkább azért, mert sok ház maradt üresen ebben a zűrzavarban, s nehogy lopások legyenek. 

– Gondolom, az nyújt némi biztonságot az otthoniaknak, hogy közel a magyar határ. 

– Most már nem annyira, mert megtiltották a tizennyolc és hatvan év közötti férfiaknak, hogy elhagyják az országot. 

– Alapvetően ukránok és oroszok állnak egymással szemben. Hogy veszi ezt a konfliktust egy magyar? Hová helyi magát ebben a felállásban? 

– Nehéz kérdés. A hivatalos álláspont az, hogy minden ukrán állampolgárnak kötelessége védenie a hazáját. Nemzetiségtől függetlenül. A lövészárokban pedig nem a politika számít és nem a nemzetiség. Hanem az, hogy ott van mellettem a társam, a barátom. Aki lehet magyar, ukrán vagy éppen orosz ajkú.  

De eddig sem volt érdekes, ki milyen nemzetiségű. Nekem is vannak ukrán, román, zsidó barátaim, a falunkban élnek orosz anyanyelvűek és odaházasodott örmény is. A gyerekemnek a keresztapja például ukrán, benősült a családba. Jellemző volt, főleg az első időkben, hogy egy családi ebédnél, ahol összeültünk tízen magyarok és az egy ukrán, oroszul vagy ukránul beszéltünk. Nem azért, mert törvény volt rá, hanem mert megtiszteltük az a srácot, mivel nem tudott még magyarul. Aztán ő is törekedett rá, hogy megtanulja a mi nyelvünket. Ez a kölcsönös tisztelet. Ha ezt mindenki megadná a másiknak, akkor nem jutnánk ide. Mondok egy másik példát. A boltba bejön az ukrán árukihordó srác. A mama, aki ugyan ismeri a nyelveket, azt mondja neki kedvesen, magyarul: Szia fiam! Az ukrán gyerek nem érti, de érzi, hogy köszöntek neki. Erre ő is így köszön vissza: Szia fiam! Így működik ez. Az egyszerű emberek szintjén nonszensz, hogy ez így megtörténhet. 

A magyarok sem akarnak elszakadni Ukrajnától. Nekik jó ott. Az a szülőföldjük. Csak hagyják őket békében dolgozni, élni. Nem mennének külföldre sem, ha otthon meglennének a feltételek. De amikor egy gazdaságot lerombolnak, külső vagy belső erők, akkor az ember a megélhetése miatt kénytelen futni külföldre. 

– Itthon hallottam többektől is olyan véleményt, hogy miért áll ellent Ukrajna a támadásnak? Miért nem hagyja, hogy bevonuljanak az oroszok, úgy is az lesz a vége, győz a túlerő? Legalább nem lenne veszteség. Mit gondol erről? 

– Alapgondolatom az, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A háború nagyon rossz dolog. A katona egy egyszerű ember, aki parancsot teljesít. Vergődik a huszonkettes csapdájában. Ha nem teljesíti a parancsot, hazaáruló. Ha teljesíti, lehet, hogy meghal a csatában.  

Általános vélemény: érthetetlen, hogy hogyan engedhette meg ezt a világ. Már nyolc éve tart ez a huzavona. Ha nagyobb akarat lett volna, ha mind a két fél hajlott volna a kompromisszumra, akkor biztos meg lehetett volna oldani a helyzetet, sokkal kevesebb áldozat árán. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a haza védelme szent dolog.  

– Mitől tartanak az emberek leginkább odaát? Az életüket féltik, az anyagi biztonságuk vagy egy esetleges élelmiszerhiány miatt aggódnak? 

– Szerintem leginkább a bizonytalanság miatt félnek. Attól, hogy mit fog érni a kis megtakarításom, mi lesz a pénzemmel? Mert mi egyszer már átéltük azt, hogy elveszett mindenünk. Amikor a Szovjetunió megbukott, egyik reggel bejelentették, hogy másnap mindenki egyformán x egységnyi kupont kap, a cukorjegyet meg a községházán lehet felvenni. Az volt az igazi kommunizmus, mindenki ugyanannyival indult, a szinte semmivel. Aki ezt már átélte, nem akarja, hogy még egyszer bekövetkezzen.