Pozsonyban végezte el a színművészeti főiskolát Emília Vášáryová és Martin Huba osztályában, Kassán játszotta első jelentős színpadi szerepét, Komáromban osztották rá a drámairodalom legszebb nőalakjait, aztán Szolnokra szerződött, ahonnan Budapestre került. Időnként onnan indul útnak, ha Pozsonyba vagy Prágába hívják, hiszen szlovák és cseh filmesek egyaránt foglalkoztatják.
 
Minek örül jobban mostanában? Egy itthoni vagy egy otthoni filmes felkérésnek?

Egyformán dobban a szívem mindkettőre. Most különösen jólesett, hogy Pozsonyban állhattam kamera elé. Rég nem forgattam itthon. Az elmúlt években inkább Csehországba hívtak. A 2014-es Indián nyár óta Pozsonyból kisebb dolgok találtak meg, inkább csak vizsgafilmek, bár bekerültem két sorozatba, a Rex felügyelő szlovák változatába és az Ápolónőkbe is. A Második esélynek azért is örültem annyira, mert régi, kedves ismerősökkel találkozhattam. Az pedig mindig felüdülés a lelkemnek. Stano Krállal, a közvetlen partneremmel ugyan most dolgoztam először, de ott volt Vlado Kobielsky, aki csoporttársam volt a főiskolán, és Ján Koleník, akivel negyedévesként találkoztam először. Vladóval a fiatalságunkat töltöttük együtt, meg is ölelgettük egymást. Janko Koleník pár évvel később indult a pályán, de már a főiskolán is figyeltünk egymásra. Van azonban némi szomorúság is ezekben a röpke találkozásokban. A közös emlékek mellett tudatosul bennünk az is, hogy milyen gyorsan múlik az idő.
 
Hogyan jutott be a Második esélybe? Válogatás útján?

A producer hívott, de a gyártásvezető is úgy üdvözölt mint régi ismerőst. Nem kellett castingra jönnöm. Kis kirándulás volt ez nekem Pozsonyba. Öt forgatási nap egyetlen epizódban. Éppen hogy csak belekóstoltam. Jöttem, láttam, megcsináltam. A férjemet alakító Stano Král a történet szerint rosszul lett a város szívében. Összeesett az Opera előtt, és kórházba került. Fogom a kezét az ágya mellett ülve. De amikor ott forgattunk a belvárosban, a Hviezdoslav téren, ahová egykor moziba jártunk, alaposan rácsodálkoztam mindenre. Hogy mennyit szépült, fejlődött Pozsony. Azt mondtam, Úristen, eltelt húsz év, és egészen új arcát mutatja a város. És mintha egykori önmagammal találkoztam volna. De már ahogy jöttem át kocsival az Apolló hídon, szinte hisztérikusan rám tört az érzés, hogy kérem vissza az itteni életemet.
 
Előbb Kassán, aztán Komáromban játszott.

Így indult a pályám, de nem volt ez tudatos lépés. Harmadévesen Kassán vendégszerepeltem, ahol Vidnyánszky Attila rendezésében, a Kár, hogy k…-ban Trill Zsolttal alakítottunk szerelmes testvérpárt. Majd özönlöttek felém a jobbnál jobb lehetőségek. Kassán két és fél évet töltöttem, Komáromban hosszabb időt. Tündét, Édes Annát játszottam, Elmirát a Tartuffe-ben, Nyinát a Sirályban. Minden pályakezdő ilyen szerepekről álmodik. Kassán Egérke is én voltam a Macskajátékban.
 
Mivel jött a „határátlépés”?

A komáromi Tartuffe-öt a későbbi férjem, Telihay Péter rendezte. Szikora János is látta az előadást, aki akkor Szolnokon volt igazgató, és Budapesten, az akkor megnyíló új Nemzeti Színházban Az ember tragédiáját vitte színre. Meghívott az előadásba. Ez is hatalmas ajándék volt nekem. Utána Péterrel együtt Szolnokra kerültünk. De nem volt olyan tervem vagy vágyam, hogy Magyarországra kerüljek. Így alakult. Szikorának és Telihaynak köszönhetően. Szolnokon is sok szép szerepet kaptam, ami egyáltalán nem volt magától értetődő, hiszen ott senki nem ismert, amikor odaszerződtem. Elvégzel egy főiskolát, és az ottani tanáraid, az ottani kapcsolataid válnak nagyon fontossá. Az ő támogatásuk kell a sikeres pályakezdéshez. Az, hogy lendítsenek rajtad egy nagyot. Magyarországon nem voltak ilyen nexusaim, hiszen nem Budapesten végeztem. Valójában a semmibe ugrottam. De még ehhez is az a két ember kellett, akiket Komáromból ismertem. Ha ők nincsenek, Szolnok sincs az életemben, ahol négy évig játszottam. Nélkülük sokkal több időt kellett volna eltöltenem Magyarországon, hogy megismerjenek. A filmes életemet pedig a Pánik segítette elő. Az, hogy Till Attila rám bízta a főszerepet.
 
És hogy elnyerte vele a legjobb női alakítás díját a Magyar Filmszemlén.

Attilának mind a mai napig hálás vagyok. Bátor volt. Bevállalt egy ismeretlen színésznőt.

Szolnokról nem húzta haza a szíve? Vagy épp az ellenkezője történt, könnyedén elengedte az itthoni szálakat?

Nem, nem! Épp abban az időben, amikor Szolnokon sokat játszottam, rengeteget forgattam Szlovákiában. A csehországi felkérések később jöttek. De játszottam egy óriási főszerepet Milan Mikulčíkkal és Pavel Řezníčekkel egy soha be nem fejezett szlovák filmben. Két teljes nyaram ment rá, és nem lett belőle semmi. Keep smiling lett volna a címe. Most sem tudok mosolyogni ezen. Már sosem fog elkészülni. Produceri hiba volt. Elszórták a pénzt, pedig kétszer is komoly támogatást kapott a film. Csúnya ügy lett belőle. Nekem meg maradt a nagy szívfájdalom.  A Férfiregényt is akkoriban forgattuk cseh–szlovák koprodukcióban. Castingokra jártam, reklámokban tűntem fel. Nem akartam elszakadni, eltűnni sem a cseh, sem a szlovák rendezők látóköréből. Átléptem a határt, de a visszautat meghagytam magamnak. Tettem érte, hogy ne felejtsenek el. Nem akartam kiesni az otthoniak emlékezetéből. Az Elnöknők szolnoki bemutatója után még éjjel beültem az autóba, és meg sem álltam Prágáig. November volt, brutális köd, de mentem. Egy nagyon jó sörreklámba hívtak, amelyre azóta is szívesen gondolok. Olyan helyes kis szexi reklám volt. Reggel hatra értem Prágába, nem aludtam egy percet sem, azonnal mentem forgatni. Visszafelé pedig megálltam Pozsonyban egy válogatásra, és meg is kaptam a szerepet egy játékfilmben Bolek Polívka és Anna Šišková mellett. Igen, voltak ilyen hajmeresztő útjaim.

Mert nem volt, aki megállítsa.

Oreszteiát játszottam Szolnokon, amikor a Tátrában forgattam. Éjjel visszautaztam Szolnokra, lement a következő előadás, és már vittek is vissza a forgatásra. Akkor még pici volt a babám. Tudtam, hogy elképesztő ez így együtt, színház, film, gyerek, mégis azt súgta valami, hogy a felkérést el kell vállalni. Az nincs mindig. Akkor van, amikor hívnak. És nincs idő gondolkozni, menni kell.
 
Budapestről is sokat utazgat.

Hol Pozsonyban, hol Prágában vártak, gyakran kellett mennem. Nem mondhattam azt, hogy most nem, majd ha nagyobb lesz a gyerek. A felkérés nem akkor jön, amikor szeretném. A lehetőséget meg kell ragadni. Ha elereszteném azt az egyet, a következő tíz is elmenne mellettem. A Jiří Svobodával készült filmek később jöttek. Azok nagy léptékű alkotások. Hazaugrottam Prágából, hogy felkészítsem Ádámot az iskolai kirándulásra, összepakoltam a táskáját, és mentem is vissza. Nem tehettem mást. Ez így volt megírva.
 
Ennek köszönhetően most három országban is jelen van.

Panaszra ugyan nincs okom, mégis egyfajta reménytelenséget érzek jó ideje. A Covidnak köszönhetően ezt most mondom ki igazán. Nagyon sokáig tartogattam magamban. A pihenés jól jött, de maga az élethelyzet kiszolgáltatottá tett. Hogy önhibámon kívül elmaradtak előadások, mert valaki covidos lett, vagy kontaktszemély, aztán nem jött a közönség, vagy tolták odébb a színháznyitás időpontját. A lejátszott előadásokért pedig még mindig nem kaptam meg a tiszteletdíjamat. Sok mindent elértem a pályán, sok szerepet megformáltam, már nem akarok mindenáron játszani, csak valami nagyon jót. De hogy kuncsorogjak, hívogassak színházakat, hogy fizessék ki végre a lejátszott előadásaimat, ahhoz már sem kedvem, sem erőm nincsen. A kiszolgáltatottság, tudom, sokakat érint, de jóval könnyebb lenne az életünk anélkül.
 
Budapest határában eközben gyökeret eresztett.

Nagyon szeretem a házat, ahol élek. Kinézek az ablakon, és most is szarvasok vonulnak előttem. Gyönyörűség. Lenyűgöző a panoráma. A reménytelenség mégsem illan el belőlem. Várom, hogy jöjjön végre a változás, a fellendülés és egy újabb értékes munka, ami majd kiragad ebből az állapotból. Most úgy érzem, nyakig benne vagyok. Azt viszont már nem tudom elképzelni, hogy teljes erővel visszaköltözzek Szlovákiába. Zselízen élnek a szüleim, fél lábbal úgyis mindig ott vagyok. Pozsony vonzását is gyakran érzem. Néha rám tör a vágy, hogy jó lenne rögtön visszamenni azokra a helyekre, ahol a főiskolás éveim alatt éltem. De ha Prágába hívnak, oda is azonnal repülök.
 
Komáromba is visszatalált idén.

Jó munka volt a Csónak. Szeretem az előadást. A próbákat is szerettem Bagó Bertalannal, a rendezővel és a partnereimmel. Pont húsz éve, hogy ezt megelőzően a Jókai Színházban léptem közönség elé. A Sirályban láthattak a nézők előbb várandósan, aztán szülés után. Van is erre finom utalás a Csónakban. Érdekes, hogy ezt nem mi írtuk bele, ott van a darabban. Színésznőt játszom, szép az összekötés, bár kicsit ironikus a Sirályra való utalás. Olyan volt ez a visszatérés Komáromba, mint egy szép kirándulás. Ugyanúgy éltem meg, mint a sorozatbeli szereplésemet Pozsonyban.
 
Lesz folytatás?

Komáromban? Igen. Májusban ismét ott próbálok. Pontosabban Komáromban is, Budapesten is. Tóth Attila írt egy remek darabot, amelyet Telihay Péter állít színpadra. Attila Komáromban volt színész, aztán otthagyott csapot-papot, és ma Svédországban él. Nagyon jól ír. Benkő Géza barátja volt, a darabot is a barátságuk emlékére írta, két férfi és egy nő kapcsolatáról.
 
Most, hogy a fia már egyetemista, van valami extra vágya? Amit eddig nem sikerült megvalósítania?

Nagyon szeretnék legalább egy évet eltölteni valahol máshol. Egy egészen más közegben. Kicsit távolabb tőlünk. Külföldön. Valahol a világ rejtettebb pontján, ahol valami olyat csinálhatnék, ami eddig kimaradt az életemből. Lelkileg erre volna most a legnagyobb szükségem. Gyűjtöm az erőt hozzá.

A szerző a Vasárnap munkatársa