Ringató, fülledt félhomályban vagyok, de jó emberekkel, kedves kollégákkal lapulunk a színfalak mögött. A Petőfi–Tompa Országos Seregszemle eredményhirdető gáláján vagyunk, zsúfolásig megtelt a nézőtér, gyerekek, diákok, felkészítő tanárok, rokonok fészkelődnek, elöl a meghívott vendégek eszmét cserélnek. Valaki megnyitja az oldalsó ajtót, hogy friss levegőhöz jussanak a lenti és a fenti helyeken ülők és a falat támasztók. A széles, fekete, tűzálló oldalfüggöny kényelmes takarásában minden lüktetőbb, sejtelmesebb. Csendes társunk egy szárnyas zongora, mígnem kiderül, hogy be akarnak tolni még egy asztalt is, mert kell a citerásoknak, de akkor már csak azon férnénk el. Megkönyörülnek rajtunk a szervezők, átcipelik a bútordarabot a másik oldalra. Fotószünetben le lehet ülni a zongoraszékre, de csak megfeszített derékkal, mert különben tarkón vág a kottatartó, amire óvatosan ráteszem a diktafont. Vágni lehet a feszültséget a színpadon, hiába tűzálló az a bizonyos oldalfüggöny, izzik a levegő, amikor eredményhirdetésre sorakoznak fel a versenyzők. Ha most kinyújtanám a mutatóujjamat, épp elérném Mokos Attila vállát, aki adja át a díjakat.

Aztán jön Bárdos Ági, szintén zsűritag, látja a fényképezőgépet a kezemben, felém mutatja a köszönőlevelet. De rég láttam Csanaky Nórát, vagy Peternai Zsuzsannát, semmit sem változtak! Megcsillan a fényben a Csémy Éva alkotta üvegmandala. Amikor átadja a különdíjat, a színpad túloldaláról is villant egyet a fotós, mintha párbajoznánk. Az egyik díjnyertes szavaló Fekete István A szél és az erdő című írásából eleveníti meg a fák párbeszédét, szinte hallatszanak a felhőket szétziláló ostorcsapások. Később felhangzanak Karinthy Frigyes Barrabás című művének súlyos sorai. „És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság”. Csendes révületemből arra eszmélek, hogy kigördítik mellőlem a zongorát, viszik a széket is, meg a kottatartót, amiről az utolsó pillanatban sikerül lekapnom a diktafont. A szervezők szigorú angyalokként el-elsuhannak mellettem, minden lépésük ki van számítva, pontos forgatókönyvet követ. Nézem két függönycsík között az újabb díjkiosztóra felsorakozókat, pödrik, gyömöszölik az emléklap szélét, míg várják az első három helyezett nevét. Egyik-másik akkorát sóhajt, hogy vitorlává változik a takarófüggönyöm. A legkisebb királyfit úgy kell kipenderíteni a díjért, mert izgalmában meg sem hallja, hogy szólítják. Hangos üdvrivalgás tör ki a nézőtéren egy kamaszlány nevének az említésekor, aki előbb elsápad, majd zavartan elpirul. Mindenki győzött, mondogatom magamban a rendezvény vége felé, de nem azért, mert már annyiszor elhangzott a nap folyamán.

A közvetlen közelemben megfordulók mozdulataiból folyamatosan éreztem, hogy az arcvédő(mentes) szabadság, az együttlét, a közös ünneplés öröme mámorítóan hat mindenkire. Üzenem a színfalak mögül mindazoknak, akiktől csak karnyújtásnyira voltam, akiket két év kényszerszünet után újra láthattam, hogy jó volt a közelükben, jó volt velük! Elmondhattam volna nekik mindezt később a fogadáson, de akkor sosem készült volna el sem a tudósítás, sem ez a jegyzet.