A csillogás, a rögtön, mindent, de azonnal, egyik napról a másikra ugorjunk hatalmasat világában valahogy elveszni látszik az elköteleződés. Legfontosabb eleme ugyanis szerintem a kitartás. Vágyom valamire, céllá formálom, kitűzöm, nekiindulok, megyek. Eddig általában eljutunk, vagy legalábbis a motivációs trénerek, videók hatására eljátszunk a gondolattal: de jó lenne. Aztán megyek, megyek és még mindig megyek. Van itt még rajtam kívül valaki? Hahó, ti ott az elejéről, ti onnan a partvonalról, hát ti, akik biztattatok? Sehol senki? Sehol senki. Pedig idézetet is hoztam, így hangzik: A kellemetlenségek tabletták, amelyeket le kell nyelnünk, nem pedig megrágnunk.* Hogy jön ez ide? Úgy, hogy az elköteleződés mellé szegül a kitartás, vagyis az elmélet után következik a gyakorlati rész. Az úton mutatkozik meg ugyanis, mennyire hiszem azt, ami mellett letettem a voksomat. Az út mint olyan pedig feladatokkal, olykor akadályokkal, nehézségekkel vagy ahogy az idézet mondja, kellemetlenségekkel teli. És ez az a passzus, amire azt mondom, manapság nem divat. Bírni, menni, csinálni, megbirkózni. Megmutatni akkor is, hogy van értelme, és a dolgok jól sülhetnek el. Csak arra tudlak buzdítani, mindegy, mi mellett köteleződsz el, ha szívedből jön, fontos, menj, vállald a kellemetlenségeket is akár, mert a törvényszerűségek alapján a „rosszat mindig jó követi”. Szóval, mutasd meg kérlek, hogy manapság is divat az elköteleződés.

*Georg Christoph Lichtenberg

Ember_kép, Ambrózai Zsuzsanna