Akár azt is mondhatnánk, nincs itt semmi különösebb látnivaló: jobbára hétköznapi használati tárgyak szerepelnek a kiállításon. Klasszikus fa játékhinta. Sárga műanyag fésű és kézi tükör. Hupikék törpikés karton kisbőrönd, erősen leharcolt állapotban. Pizsama, farmernadrág, kabát. Pár fotó, levél… De minden darabhoz tartozik egy mikrotörténet, amely a bemutatott tárgyat fájdalmasan egyénivé vagy éppen ellenkezőleg, súlyosan egyetemessé emeli. Sok tárgy a veszteség, a trauma, a gyász emlékét őrzi. Mások az élni akarásról, a normális élet vágyáról mesélnek – hogyan kapaszkodtak tulajdonosaik egy-egy apróságba, éppen ezzel eltartva maguktól a külső valóságot. A Háborús Gyerekkor Múzeumában járunk.

Bosznia-Hercegovina fővárosában több mint kétezer gyerek halt meg az 1992–1995-ös ostrom három és fél éve alatt. Bár sokakat kimentettek a gyűrű bezárulása előtt, rengetegen maradtak a körülzárt városban, és éltek, ahogy lehetett: pincékben meghúzódva, fűtés, víz, világítás nélkül, a segélyszervezetek föld alatt becsempészett csomagjait várva, miközben a rögtönzött iskolákban a legfontosabb tananyagot az jelentette, mit kell tenni, ha meghallják az aknavetők hangját vagy gyanúsnak tűnő fémtárgyakba botlanak. (Fentebb már utaltunk a törpös kisbőröndre. Érthető, hogy leszakadt a füle: a gyerekek előbb teljes vagyonkájukat, kis műanyag játékaikat őrizgették benne, hurcolták lakásból óvóhelyre és vissza, majd persze hogy elkezdtek repeszdarabokat gyűjteni…)

Jasminko Halilović 2010-ben tett közzé egy felhívást, amelyben arra kérte sorstársait, az egykori szarajevói gyerekeket, osszák meg röviden a történeteiket, mit jelentett számukra a háborúban felnőni. Rövid idő alatt sok százan jelentkeztek, az így összegyűjtött emlékekből pedig egy könyv született. Menet közben az is kiderült, hányan őrizgetnek otthon apró tárgyakat, dokumentumokat – így Halilović 2015-ben papírra vetette a múzeum első tervét. Ez 2017 elején nyílt meg. Az évek során a fókusz, a felgyűjtött anyag és a tevékenységi kör is többszörösen bővült: nem kizárólag szarajevói, sőt, nem is csak boszniai gyerekek tapasztalatát tükrözi a kiállítás, mert az intézmény több nemzetközi projektben is szerepet vállal.

Minden múzeum munkáját tekintve örvendetes tény, ha a gyűjteménye gazdagabbá válik. Ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a Háborús Gyerekkor Múzeuma gyűjteményének a bővüléséhez a közelmúlt és a jelen háborús övezetei, konfliktuszónái szolgáltatják az anyagot. Szíria. Afganisztán. Ukrajna.

A Logavinán álló épületben nem végtelen a tér, így a kiállítást újra és újra átrendezik, egyszerre körülbelül 50-60 tárgyat és történetet tárva a látogatók elé. A most látható válogatás 6 darabja ukrán gyerekektől érkezett. A tárgyi anyagot kiegészíti egy videósarok, aki pedig nem elégszik meg ennyivel, a múzeum alapötletét szolgáltató kiadványt is fellapozhatja egy csendes zugban.

Az aktuális kiállítás egy hintával indul (és egy másikkal fejeződik be). Az első Naidáé (1989): a nagyapja vette, hogy az unokáknak legyen mivel játszaniuk a vidéki ház udvarán, aztán az élet úgy hozta, hogy a hinta éveken át egy szarajevói pincében játszott fontos szerepet. Akár harmincan is összehúzódtak ott a bombázások idején; édesanyja ilyenkor Naidát a hintába ültette, amire egy kis csengőt kötött, így a hang alapján akkor is tudta, hogy biztonságban van a kicsi, amikor éppen mással volt elfoglalva. Naidának ezek az első emlékei.

Enesa eljegyzési ajándéka egy babakék steppelt takaró, amit öccse, Elvis (1978) adott át a múzeumnak. A családtagok több szakaszban jutottak ki Srebrenicából, végül csak Enesa maradt hátra a vőlegényével. Édesanyjuk éveken át őrizgette az ajándékot, amely életben tartotta a reményt. Mindaddig, amíg Enesa tetemét 2002-ben nem azonosították.

Szívszorító a kiállítás, de a humornak is van helye benne. Filip (1981) a gyűjteménye megalapozását meséli el. A háborúval egy addig ismeretlen dolog is megjelent az egykori Jugoszláviában: a humanitárius segély, sosem látott termékekkel. Először nevettek rajta, vállat vonva, hogy hamarosan ennek is vége lesz. És a furcsa közjáték mementójaként eltették az első elfogyasztott konzerv dobozát. Aztán a következő csomagolást is. A háború pedig csak nem ért véget, így Filip a maga nemében Guinness-rekordot érő gyűjtemény tulajdonosává vált.

Aztán megint egy másik tapasztalat. Az egyik tárlóban egy fotót látunk – csinos fiatal anyuka az ölében tart egy piros kezeslábasba bújtatott babát. Ajna (1993) története pontosan érthető: Az anyám gyereke vagyok. Nem a gyűlölet gyereke. Bárminek nevezzenek is mások, egy gyerek vagyok, aki az anyja, a nevelőapja és a családja szeretetében nőtt fel…

Végigjárva tűnik csak fel, hogy a Háborús Gyerekkor Múzeumának van egy következetesen végigvitt vállalása. Sehol, semmilyen formában nem nevesíti a másik oldalt. A közös emlékezésnek ebben a terében nem ad helyet az ellenségképnek. Helyette arról beszél, hogy az a generáció, amely gyermekként megélte a háborút, milyen módokon igyekszik együtt élni annak tapasztalatával. Mert elengedni, kitörölni nyilván nem lehet. Minden megőrzött tárgy erről tanúskodik.