Hogy miért úgy vitatkozunk az unióban, ahogy ez most látszik Brüsszel és Budapest viszonyában, annak történelmi okai vannak. Mégpedig nem is nagyon bonyolultak, viszont fontos megérteni ahhoz, hogy mit lehet számonkérni a folyamaton, és mit keresünk hiába.
Az Európai Közösségek megalakulásakor világos volt, hogy ez egy rechtsgemeinschaft, vagyis jogi közösség. A háború után a közösséget – a tagállamok kormányait és polgárait – az egyezségek, később az uniós szerződések fogták, illetve fogják össze. Ezek egy elég bonyolult nemzetközi szervezetet hoztak létre, amelyet ma EU-ként ismerünk.
Ez a közösség sose adott sok pénzt a közösbe az otthoni forrásokhoz képest. Egy átlagos szövetségi-föderatív struktúrában, mint amilyen az USA, Németország vagy éppen Ausztria, az újraosztás mértéke az alkotó államok és a szövetségi szint között valahol 30% körül kezdődik és annak duplájáig is felszaladhat. Ehhez képest az Európai Unió a tagjai nemzeti összjövedelmének (GNI) 1-2 százaléka közti összeget szed be, úgy is mondhatjuk, hogy a feladatához képest a költségvetése elhanyagolható.
Mindez amellett is igaz, hogy a nettó haszonélvező országok számára – tehát akiknek kevesebbet kell befizetniük, mint amennyit végül megkapnak támogatások formájában – ez a bevétel is rengeteget számít a költségvetésük stabilitásában.
Ha tehát a közös szervet, az uniót, pénzzel nem látják el a feladataihoz a tagállamok, maradt a jog. A szabályozás útján tud létezni az, amit a közösség akar. Ennek a korlátja az, hogy alapvetően gazdasági unióként alakult meg az európai közösség, és nem politikai eszköztár mentén. Tehát a mai napig a legtöbb intézkedés, amelyről vitatkozunk, azok jogi viták.
Gondoljunk csak vissza: jogállamisági eljárás, belső piaci támogatások engedélyezése vagy tiltása, a bíróság hatásköre és ehhez hasonló kérdések hozzák legtöbbször lázba a kritikusokat és támogatókat egyaránt.
A jelenleg folyó viták nagy része épp ezért végül jogvita formáját ölti, jogi megoldásokkal. Magyarország jogszabályokat módosít, hogy megfeleljen a jogállamisági elvárásoknak; az újjáépítési támogatások (RRF) alapvetően szabályozási célokhoz kötöttek az összes tagállamban (az olasz közbeszerzéstől a kritikus infrastruktúra piaci szereplői mozgásterének szabályozásáig).
A jog előnye, hogy relatív kiszámítható, a legtöbb részét az európai kultúrkörben képesek vagyunk hasonlóan értelmezni. Ugyanakkor vannak azok az értékalapú jogelvek, amelyek politikai értelmezésbe szaladnak bele. Ilyen a diszkrimináció tilalmának kérdése (azonos neműek házassága ügyében például), vagy éppen a „demokrácia” tartalma, amit a jog „csak” jogállamként ismer. Jól észrevehető, hogy az értékek tartalmán a politikusok bármikor szívesen vitatkoznak, mert ezek az alkotmányos hagyományok mentén apró, de érdemi eltéréseket tudnak produkálni. Ugyanakkor a viták maguk, az ajtók mögött, jogi vonalon folynak, mert maga az unió működése a jogközösségre épül.
Ezért az értékek számonkérése akkor működik, amikor jogi útra terelhető, a maga korlátaival. Az Európai Bíróság pedig többször elismerte már a tagállamok alkotmányos hagyományaiból fakadó különbségeket, ha arra került a sor. A többi pedig politika, a maga teljességében, de abban a szakaszában, amikor még nem kristályosodott ki jogszabályban, nemzetközi szerződésben vagy bírósági esetjogban. A kettő dolog természetesen összefügg, de a tisztánlátáshoz időről időre érdemes szétfésülni.
