Olyan, hogy nemes rutin, nem létezik? – kérdezem tőle egy elegáns Duna-parti étterem teraszán, közel a lakásához, miután szeretett vizslája leheveredik a lába mellé.

Nemes rutin? Nemes penész? Jól lehet forgatni a magyar nyelvet. Az biztos, hogy a szépre rá kell érezni. Nem mindegy, hol dolgozik az ember.
A Katonában azért öröm a munka, mert ha volt is bukás – nem ment olyan sokat a darab, vagy nem volt jó a fogadtatás –, a gondolat mindig jelen volt. Én mondhatom ezt, mert alapító tag vagyok. A Katona előtt lenyomtam egy tízest a Nemzetiben, a főiskolás évekkel együtt pedig több mint öt évtized, ami a hivatásomhoz köt. Megsértődve soha nem voltam. Gobbi Hildától ugyanis megtanultuk, hogy ezen a pályán mindent lehet, csak megsértődni nem. Aki megsértődik, menjen haza, köpjön föl, és álljon alá. De az is hazamehet, aki színpadra lépés előtt nem izgul. Kétféle színész van. Profi és amatőr. Ezzel nem azt mondom, hogy az amatőr nem lehet csodálatos. De a profinak akkor is teljesítenie kell, ha beteg vagy lázas, vagy egyszerűen nincs kedve játszani. Ez utóbbi nem veszélyes. Nincs kedved játszani? Majd megjön, ha felmegy a függöny! Amint megteszi az ember azt az egy-két lépést, amíg a takarásból kilép a közönség elé, az semmihez sem hasonlítható állapot. Van, aki alkoholista lesz, annyira izgul. Lenyom egy felest, hogy megnyugodjon. Két hónap múlva már két feles kell neki, és sodródik tovább az úton. Egyébként a beugrás is rengeteg feszültséggel jár.
 
Ezért nem vállalkozik rá?

Arra én képtelen vagyok. Így van beállítva az agyam. Nem bírom úgy megjegyezni a szöveget, hogy tízkor megkapom, este meg már játsszam el a szerepet. Nekem ez nem megy. A Keresztanyuban a fülembe súgják, hogy mit kell mondanom. Egyik napról a másikra nem tudom megtanulni. Ha súgják, csinálom. Egy napi sorozatnál ez kivitelezhető. Én aztán kiszínezem. Van, akinek színezve súghatják a fülébe, akkor sem tudja jól mondani, csak ahogy ő tud beszélni. Ne firtassuk, ki az. Pici politika biztos van mögötte. Ha játékfilmben kapok szerepet, azt meg tudom tanulni. A sorozat egészen más. Az egy gyár. Futószalagon jön a szöveg.
 
Nem is szeretne már nagy szerepet játszani? Például a Katonában.

Pár évvel ezelőtt feltették a kérdést: Szacsy, mit akarsz játszani? Mondom, amit rám osztotok. Jó! Persze nem osztottak rám semmit. Nem baj. Boldog vagyok, ha négy-öt mondatból vagy egy néma nézésből is ki tudok hozni valamit. Életemben először most adtam vissza szerepet a Rózsavölgyi Szalonban. Műtétek előtt állok. Nem akartam cserben hagyni a kollégáimat. Nem tudom, mi vár rám. Van egy csomó vizsgálat. Sérvműtét lesz, nagyon bonyolult. Nem lehet altatni. Koszorúér-tágító van a szívemben. A combon keresztül jutnak be a szívbe! Óriási, nem? Kivetítve látod a szívedet, mert ébren vagy. Nem fáj, nem érzel semmit, mert az erekben nincs ideg. Bemennek a szívedbe, megkeresik az elzáródott koszorúeret, kitágítják – és ha akarod, nézheted. Néztem én is egy darabig. Nagyon szép kis szívem van. Természetesen énekeltem közben. Rozsdás szög van a szívemben, a kalapács ott van a kezedben. Rám is szólt a faszi, hogy hagyjam abba, nem tudja csinálni.
 
Áldott jó természete van. A legnehezebb helyzeteknek sem adja meg magát.

Van, aki rágörcsöl, és kínlódik a bajaitól. Drága Haumann Péter is nagy szenvedéseken ment keresztül, bántotta a dolog, hogy nem találtak neki való feladatokat a Katonában. Az ilyen terheket én egyszerűen ledobom magamról. Egy-két nap, és már nem is emlékszem rá.
 
A Moszkva–Peking Transzszimfóniában egy bölcs öregember pár hasznos észrevétellel. Két jelenete van, s a végén meghal. Könnyen viseli?

Ezt is meg lehet szokni. Engem már többször meghalasztottak. Sok darabban. A Vörös rekviem című filmben bitón lógtam. A legkényelmetlenebb helyzetbe a Cigányok című darabban kerültem, a Katonában. Asztalon feküdtem kiterítve. Az kín és gyötrelem volt, mert olyan helyeken kezdtem el viszketni, ahol előtte még soha, és nem tudtam megvakarni. Egy halott nem vakarózik. Szörnyű volt. Ki kellett bírni. Vagy nem jól tették a fejem alá a párnát, és elferdült a nyakam. A halott nyaka. Vannak ilyen apróságok. A revizorban, még a Nemzetiben, Básti Lajos nem fogta a fejemet a párnával. Városi séta, kocsin feküdtem Kállai Ferenc, Raksányi Gellért, Rajz János, Horkai János és Básti Lajos ölében, díszletezők mozgatták a járgányt. Horváth Jóska szaladt a kocsi után, a haladást jelezve. Rajz János a cipőmet az arcához szorítva tartott, Básti meg úgy gondolta, egy taknyos főiskolásnak nem fogja tartani a fejét. Már harmadik éve voltam tagja a színháznak, de azt sem tudta, ki vagyok. A legnagyobb dicséretet aztán mégis tőle kaptam. Legalábbis én magamban ezt így fogalmaztam meg. A premier előtt szinte semmibe vett, utána viszont már rendesen fogta a fejemet. Jelzés szinten nekem ezzel annyit mondott, hogy elfogadott. Nem biztos, hogy másnap rám köszönt, de nem is az a típus volt, akivel bratyizni lehetett.
 
Mi kell ahhoz, hogy az ember képes legyen hosszasan, mozdulatlanul feküdni a színen? Szakmai alázat? Önfegyelem?

Az is. De van egy ún. rekeszlégzés. Azzal sok mindent meg lehet oldani. Úgy elengeded magad, hogy egyszer csak azt érzed, nyom az asztal. Közben lassan lélegezteted magad. Volt olyan előadás a Cigányokból, hogy elaludtam, az utolsó pillanatban ébredtem fel. A Rozsdatemetőben is meghalok, bár utána csecsemő is leszek. Elég széles a skála.

Visszatérve a Moszkva–Pekingre… lenne kedve felülni egy ilyen vonatra? Érez még magában annyi kíváncsiságot, hogy napokon át utazzon az ismeretlenbe?

Egy hét vonaton? Sose próbáltam. Moszkvából Szentpétervárra a Vörös nyíllal utaztam. Egyszer sem álltunk meg útközben. Életemben olyan jól nem aludtam, mint akkor. Hálókocsit kaptunk, a felső ágyban feküdtem, szépen ringatott a vonat, éjszaka ment, hogy semmit ne lásson az ember. Fiatalkoromban, érettségi után harmincnyolc órán át utaztam Várnába, személyvonattal. NDK-s csajokat fogdostunk éjszaka. Kaphatók voltak sok mindenre, de be is lehetett szerezni tőlük egyet s mást. Ingyen adták.
 
Ez a gyűrű az ujján a Páger Antal-díj?

Igen. Hetvenöt évesen jó parti lettem. Aranyból van. Egyébként nincs sok ékszerem. A Farkas–Ratkó emlékgyűrűt, ami ezüstből volt, elvitte a betörő.
 
Játszott valaha Páger Antallal?

Kardos Ferenc Zrínyi-filmjében, a Mennyei seregekben mindketten szerepeltünk, de nem voltunk partnerek. Fülöp Viktorral, a Kossuth-díjas balettművésszel viszont ugyanebben a filmben igen.
 
Ő volt Zrínyi Miklós. Nehéz természetű emberként emlegették. Valóban az volt?

Prágában laktam vele pár napig, mert ott forgattuk a közelben a Mennyei seregek egy részét. Viktor fantasztikus ember volt, elképesztő tánctudással. Emlékszem, le kellett kötözni a kezét, hogy ne derüljön ki, táncos játssza a szerepet. Nem volt már fiatal. Megtanult lovagolni a filmhez. Teljesen más volt az izomzata, mint a miénk. Megjött a forgatásról, és kék-zöld volt a combja a lovaglástól. Beült a kádba, kenegette magát, hogy másnap is formában legyen. Egy kalaplevétel huszonnégy órás gyakorlatot jelentett számára. Ilyenre csak egy balett-táncos képes.
 
Bozsik Yvette rendezésében, A csodálatos mandarinban az öreg gavallér szerepét kapta. Élvezte, hogy táncolhatott?

Ötvenéves koromban kezdtem el balettozni Yvette-nél. Ezt most tessék komikus kérkedésnek venni. Nem volt megalapozott az én balett-tudásom. Az Operaházban varrták a balettcipőmet. Amikor megjelentem benne a próbán, mindenki röhögött. Szöulba is elvittük az előadást. Vati Tamás volt az egyik tartóemberem. Ölében vitt ki a színpadról, magas sarkú cipőben. Akkorát estünk, mint a ház. Felpattantam gyorsan, és megint az ölében voltam. Akkor még ment a pattogás. Huszonöt évvel ezelőtt.
 
Felesége állapotáról kérdezhetem?

Jól van, de most ideges, hogy eljöttem otthonról. Nem szereti, ha magára hagyom. Ide járunk néha ebédre. Jön velem tolószékben. Ha előadásom van, azt már megszokta, de alig várja, hogy hazaérjek. Ha forgatok, jön egy néni, aki vigyáz rá. Egy szörnyű pillanatban véget akart vetni az életének. Kiugrott az ablakon. Túlélte. Tizenhat éves volt, amikor feleségül vettem. Tizennyolc, amikor a fiunkat szülte. Hét év van köztünk.
 
Elfelejtettem, milyen szóval illette, amikor kivetette magát a negyedik emeletről.

Gravitált.
 
Honnan jutott eszébe ez a megfogalmazás?

Arra gondoltam, hiányzott az iskolából, amikor a gravitációt tanulták.
 
Csodálom, hogy mindent humorral kezel.

Ez az egy lehetőségem maradt. De a humort sem adják ingyen. Van, amikor összejön, van, amikor nem. Isten két dolgot adott az emberiségnek. Kutyát és hirtelen halált. Van, aki évekig nyűglődik, hogy meghalhasson. Nagyobb ajándék, ha rögtön elmehet az ember. Jó, én még maradok. Woody Allennek van egy isteni sztorija. Azzal áll elé a barátnője, hogy: „Megleplek a születésnapodon. Terhes vagyok.” Mire az érintett: „Elég lett volna egy nyakkendő is.” Ezek a gyönyörű dolgok, nem?

A szerző a Vasárnap munkatársa