A cseh film bölcsességgel és finom humorral megáldott „aranyművese”.  Ő írta az Oscar-díjas Kolja, a Magány az erdőszélen, a Főúr, tűnés!, az Általános iskola forgatókönyvét. Színészként részt vett a Bűntény a mulatóban, a Pacsirták cérnaszálon, a Hóvirágünnep című Jiří Menzel-filmekben, Věra Chytilová Kalamitásában és fia, Jan Svěrák több alkotásában. Elbeszéléseivel és dalszövegeivel is rangos elismeréseket szerzett. Filmírói tevékenységét Tokióban, Madridban és Hollywoodban díjazták.
 
Annak a bizonyos halottasházi jelenetnek a Betlehemi fényben, a Svěrák Művek legutóbbi filmjében, mi volt a kiindulópontja? Valóban álmodott valami hasonlót?

Méghozzá azt, hogy meghaltam, és a feleségem arra kért, osszuk szét a teendőket. Hogy ő majd megcímezi a gyászkeretes borítékokat, én meg addig menjek el a temetkezési vállalathoz, és intézzek el mindent, amit kell.
 
A saját búcsúztatásával kapcsolatosan?

Igen. Be is ültem az autóba, és a helyszínen már várt rám a két gyászhuszár. Odatették a lépcsőt a koporsómhoz, belefeküdtem, aztán felültem, és még egyszer, utoljára rágyújtottam. Jéghideg volt a kezem, amikor felébredtem.
 
Szebbeket is szokott álmodni? Vagy van valami mélyen gyökerező oka, hogy a temető, mint helyszín, többször is megjelenik a filmjeiben? A Koljában például egy krematóriumi zenekarban csellózik, Az én kis falum emberkéi közvetlenül a temető szomszédságában iszogatnak.

A Kolja forgatókönyvét azután kezdtem el írni, hogy részt vettem egy krematóriumi búcsúztatón. Igen, a temető szorosan ott van az életemben. A háború közeledtével elhagytuk Prágát, vidékre költöztünk a szüleimmel. A ház, amelyben laktunk, a temető szomszédságában állt. Nem is ihattunk az ottani vízből, mert a talajvízbe sok minden belekerülhetett a sírokból. De azon a bizonyos krematóriumi búcsúztatón történt valami, ami… hogy is mondjam? Megmozgatta a fantáziámat. Fent, az orgona mellett énekelt egy nő, és hirtelen felsikkantott. Nem tudtam, mi történhetett, de azonnal beindult a fantáziám. Lehet, hogy valaki megsimogatta a fenekét? Rögtön tudtam, hogy ezt a „képet” még felhasználom valahol. Be is került a Koljába.
 
Az álmai, az ötletei egyszerre meghatók és megmosolyogtatók. Testi kínok mellett humorérzéket is örökölhet az ember?

Szerintem igen. Apám gyakran anekdotázott. Főleg, ha vendégeink voltak. De akkor is, ha csak átugrott hozzánk a szomszédasszony. Az ő társaságában mindig elsütött egy-két pikáns történetet. Élvezte, ha az asszonyka elpirult.
 
Édesanyját hogyan érintették ezek a helyzetek?

Ő mindenen meghatódott. Neki nem kellett sok ahhoz, hogy sírva fakadjon. Már akkor is folytak a könnyei, ha mesét olvasott. Ezt a tulajdonságát szerencsére nem örököltem. Bár, ha jobban belegondolok… ha jól végződik egy film, igazi happy enddel, nekem is kicsordulnak a könnyeim. A feleségem erősen tartja magát. Ő csak annyit mond ilyenkor, hogy: „Jó volt, nem?”
 
Ő mesélte egyszer: „Volt idő, amikor a férjem gyűjtőutakra járt a temetőbe.” Ez igaz? Mit gyűjtött? Sírfeliratokat?

Neveket. Érdekes neveket. Tartalékba, hogy ha elkezdek egy novellát, legyen hova nyúlnom. Addig ugyanis, míg nem találom meg a figurához leginkább illő nevet, nem tudom kibontani a jellemét. De már annyi jó nevem van feljegyezve, hogy nem kell járom többé a temetőket. Az utóbbi években már halottak napján sem mentem el. Még jó, hogy a családban van, aki rendben tartja a szüleim sírját.

S az álmain nem szeretne változtatni?

Dehogyisnem! Az a baj sajnos, hogy gyakran alszom el a bal oldalamon, és nyomom a szívemet. Ez az oka, hogy aztán olyan furcsa érzelmek kavarognak bennem. Általában be vagyok zárva valahova, és nincs, aki kiszabadítson, vagy éppen keresek valakit.
 
Dühítik az ilyen álmok?

Gyorsan eleresztem mindegyiket. A sértődöttségem tud dühíteni, az viszont nagyon. Kamaszként, ha sértve éreztem magam, képes voltam napokra elhallgatni. Igazából magamra haragudtam emiatt, nem az illető személyre, aki lehetett a legjobb barátom is. Egyetemista koromban bálba hívott a feleségem, aki akkor még csak közeli ismerősöm volt, nem is a barátnőm vagy a kedvesem. Azt hittem, azért hívott meg, mert tetszem neki, és ki akar velem kezdeni. Ehelyett egyfolytában mással táncolt, és amikor végre felkérhettem őt, azt mondta, heten állnak előttem a sorban. Két hónapig nem szóltam hozzá.

Az állandó filmbeli házastársát alakító Daniela Kolářová miben hasonlít a feleségéhez?

A csipkelődéseivel. Ő is finoman oda tud pörkölni. Danielával Jiří Menzel rakott össze bennünket. Nála játszottunk együtt először. Passzoltunk egymáshoz. Ennek lassan ötven éve. Azóta bármilyen történetben vagyunk is házastársak, én az ábrándozó férfit hozom, ő pedig a biztonságot. Azt az asszonyt, aki mellett könnyű volt lehorgonyozni.
 
Hogyan fogadja a felesége azokat a mondatokat, amelyeket a szájából vesz ki és Daniela Kolářovának adja?

Azonnal rájön, hogy Daniela őt idézi. Nem állítom, hogy barátnők, inkább tisztelettel néznek egymásra. „Könnyű dolgod van mellettem – mondogatja a feleségem, ha Danielával lát egy filmben. – Íróként belőlem táplálkozol.” Ez valóban így van. A Csereüvegek egyik jelenetében is őt idéztem. Vasalás közben nézett egy sorozatot a tévében, de egy silány sorozatot. Téged érdekel egy ilyen baromság? – kérdeztem tőle. Gyorsan visszavágott. „Vasaltál már valaha? Nem vasaltál!” Daniela Kolářová hangjában ugyanezt az iróniát érzem. De a Betlehemi fényben is van egy jelenet, amelyet otthonról hoztam. Az író, akit én játszom a filmben, gondolati síkon a saját történeteinek a szereplőivel kerül kapcsolatba. Velük van elfoglalva, nem is figyel a feleségére, csak morog valamit az orra alatt. Mit tesz ilyenkor az én drága asszonykám? Mond valami hülyeséget, például hogy tegnap becsöngetett hozzánk egy medve, amire én természetesen azonnal rábólintok, és ki is derül nyomban, hogy el sem jutott a fülemig, amit mondott. Ő ezen kiborul, én meg örülök, hogy majd átadhatom mindezt Danielának, aki vevő az ilyen megmosolyogtató szituációkra.
 
Legsikeresebb filmjeinek egyikét, Az én kis falumat a véletlen szülte. Ilyen értelemben van párja a filmnek?

Nincs. Ez valóban páratlan történet. Hívtak egy nap, sok évvel ezelőtt a barrandovi filmgyár könyvelési osztályáról, hogy nyakukon az ellenőrzés. Hol érint ez engem? – kérdeztem. Ott, hogy a Magány az erdőszélen hétoldalas szinopszisáért tévedésből kétszer fizettünk annak idején, s erre most jöttünk rá, mondták. És hogy írjak gyorsan valamit, ami témájában hasonlít a leadott szinopszisra, vagyis egy falusi környezetben játszódó történetet. Hogy jogilag támadhatatlanok legyenek. Mikorra kell? – kérdeztem. Holnapra, mondták. Az lehetetlen! Írhat bármit, senki nem fogja elolvasni, próbáltak megnyugtatni. Meg is írtam éjjel a történetet egy teherautó sofőrjéről és annak lassú felfogású kocsikísérőjéről. Mindkettőjüket abból a faluból ismertem, ahol a nyaralónk van. Másnap Jiří Menzellel utaztam Ústi nad Labembe, ahol egy színházi előadással vendégszerepeltünk. Ő vezetett, én szórakoztattam őt. Nálam volt a szöveg, amit éjjel írtam. Elővettem, és felolvastam neki. Csináljunk belőle filmet, mondta. Hosszú hercehurca után kaptuk meg rá a pénzt, mert a filmgyár dramaturgjainak nem tetszett, hogy egy mentálisan retardált emberről szól a történet. A bemutató sikerében is kevesen bíztak. Végül egészen az Oscar-jelölésig jutottunk, bekerült a film az öt legjobb idegen nyelvű alkotás közé, és az egész világot bejárta. Japánban gyékényszőnyegen ülve vacsoráztam helybeli újságírókkal. Megkérdezték tőlem, mit szeretnék inni. Sört, mondtam, mivel a japán sör íze hasonlít a csehre. Hozták is rögtön, elnézést kérve, hogy nem a 7. lépcsőfokon hűtötték, mint Az én kis falumban. Életem egyik legszebb élménye volt.
 
S az Ördögökkel mi a helyzet?

A fiam egyelőre nem lelkesedik az ötletért, hogy újra mesefilmet rendezzen, de remélem, idővel megjön a kedve hozzá. El kell csalogatnom őt a Cseh középhegységbe, Házmburk várába. Talán majd ott ihletet kap hozzá.

A szerző a Vasárnap munkatársa