Nem kell azonban Angliáig mennünk, ha neves évfordulókra vagyunk kíváncsiak: áprilisban volt száz éve annak, hogy elhunyt IV. Károly, az utolsó magyar király, és idén száztíz éve, hogy megszületett legidősebb fia, Ottó, az utolsó magyar trónörökös. Emléküket az 1916. december 30-án Budán megtartott – a hagyományokat követő, mégis sok szempontból rendhagyó – koronázás kapcsán elsősorban Maczó Ferenc Az utolsó magyar királykoronázás című könyvére támaszkodva idézzük meg.

I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, a Habsburg-Lotaringiai család reménysége, a zűrzavaros 1848-as év decemberében került az osztrák császári trónra. Magyar királlyá csak 1867 júniusában, az osztrák–magyar kiegyezést követően koronázták meg feleségével, Erzsébettel, vagyis Sisivel. Az I. világháború kellős közepén, 1916. november 21-én bekövetkezett halálával a megüresedett trónra Károly főherceg lépett.

Kérem a következőt!

Ferenc József egyetlen fia, Rudolf, 1889-ben öngyilkos lett. A trón örököse ezzel az uralkodó legidősebb élő öccse, Károly Lajos, majd annak halála után az ő legidősebb fia, Ferenc Ferdinánd lett. A történelemkönyvekből is jól ismert Ferenc Ferdinánd és felesége 1914-es meggyilkolása lett az első világháborút kiváltó úgynevezett háborús ok. A trónöröklési sor azonban nem az ő fiaikkal folytatódott, mivel a szüleik frigye a feleség, Chotek Zsófia grófnő „alacsony” származása miatt rangon aluli volt. A (szerelmi) házasságukért cserébe pedig lemondtak arról, hogy fiaik követhessék apjukat a trónon. A következő trónörökössé ezzel Ferenc Ferdinánd legidősebb öccsének, az 1906-ban elhunyt „szép Ottónak” a fia, a huszonhét éves Károly lépett elő.

Károly főherceg, trónörökös 1911-ben vezette oltárhoz Bourbon-Pármai Zitát. Szerelmi házasságukból nyolc gyermek született. Károly trónra lépésének évében három fiuk és egy lányuk volt, tehát az uralkodócsalád és a birodalom jövője utódlási szempontból biztosítva látszott.

Halaszthatatlan ügy

Tisza István magyar miniszterelnök Ferenc József halálhírének vétele után azonnal Bécsbe utazott. Károlynak, az új uralkodónak formálisan felajánlotta mind a maga, mind a kormánya lemondását, és kérte az ifjú osztrák császárt, hogy mielőbb koronáztassa magát Magyarország királyává. Károly erre királyi leiratban tudatta alattvalóival a koronázásról szóló elhatározását. A birodalom másik felében, Ausztriában, nem volt ilyen „sietős” a dolog, ott a trónra lépést az uralkodó manifesztuma jelentette, császári koronázásra nem volt szükség. A mihamarabbi magyar királlyá koronázást a nemzet óhaján kívül prózaibb okok is sürgették: egy 1791-es törvénycikk (az elődje elhunytától számított hat hónapon belül meg kell koronázni az új királyt), valamint a következő évi költségvetés elfogadása, amit csakis a megkoronázott uralkodó szentesíthetett.

A tornyának csúcsán a Szent Korona stilizált másolatával büszkélkedő pozsonyi Szent Márton-dómban 1563-ban koronázták az első, 1830-ban pedig az utolsó Habsburgot magyar királlyá. Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét már Budán, a Mátyás-templomban koronézták meg, és 1916 decemberében is ez az épület szolgált a ceremónia színhelyéül. Az 1867-es alkalomhoz képest azonban minden egyéb ilyenkor szokásos eseményre a budai oldalon került sor.

Gyorsan valami szépet!

Az 1916. december 1-jén megalakult Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság és elnöke, Jekel­falussy Zoltán császári és királyi kamarás, miniszteri tanácsos nem volt irigylésre méltó helyzetben, hiszen a nagy eseményt december 30-ára tűzték ki. A nehéz háborús időkben indokolt lett volna a szertartás egyszerűsítése, de bármilyen nagyobb változtatás akár az aktus érvényességét vonhatta volna kétségbe, ez pedig végzetes lett volna.

Kiemelt szerepe volt a koronázás előkészítésében a sikeres író és politikus, gróf Bánffy Miklós által vezetett művészeti és műszaki albizottságnak, amelynek feladata elsősorban a templom dekorálása, az eskütétel helyszínének kialakítása, valamint a koronázási útvonal díszítése volt. Bánffy tapasztalt díszlettervezőként négy fiatal építészt választott maga mellé, köztük Kós Károlyt, a zebegényi templom és a budapesti állatkert egyes épületeinek tervezőjét. A művészeknek a szoros határidő mellett az anyag- és munkaerőhiánnyal is meg kellett küzdeniük, ez utóbbi megoldására gyakran katonákat vagy orosz hadifoglyokat alkalmaztak.

A budavári Nagyboldogasszony-templom, vagyis a Mátyás-templom 1874 és 1896 között I. Ferenc József jóvoltából, „uralkodói kegyből” megújult. Belsejében a koronázásra 1200 ülőhelyet kellett kialakítani, így a padokat, a gyóntatószéket és a szentélyrácsot ideiglenesen száműzve tribünöket ácsoltak, ezeket, valamint a padlót, a trónusokat, az oszlopokat stb. vörös bársonyszövettel borították, amelyet az ország gyáraiból, raktáraiból sikerült összegyűjteni. A királyi pár erre az alkalomra tervezett kárpitozott trónszékei napjainkig fennmaradtak. A díszítés legkülönlegesebb eleme a főoltár 5 méter átmérőjű, ugyancsak bársonyszövetből készült baldachinja volt, amelybe rejtett gázvilágítást szereltek.

A koronázási útvonal mentén, vagyis a Mátyás-templomtól a koronázási dombnak helyet adó Szent György térig álló házakat – decemberben vagyunk! – többségükben élő növényből készült, főleg Horvátországból behozott girlandokkal, koszorúkkal díszítették.

A leendő uralkodópár közvetlensége (gyakori megjelenésük a fővárosban, spontán beszélgetéseik a helyiekkel a várbeli sétáik alkalmával, a kórházakban és a népkonyhákon tett látogatásaik), valamint a „tündéri” trónörökös friss fuvallatot hozott a szomorú, szürke, háborús hétköznapokba.

Öt kilogramm arany

A közvéleményt, különösen a hölgyeket leginkább a leendő királyné öltözéke foglalkoztatta. A különleges ruha mintájául egy Esterházy hercegné 18. századi ruhája szolgált, és Budapest legelőkelőbb szalonjában, Girardi Józsefnél varrták. A gazdagon hímzett öltözéken 12 hímzőnő (is) dolgozott 12 nap és 12 éjjel, 5 kilogramm – aranyfonállá font – tiszta aranyat használva fel. A ruhaderekat a pozsonyi Izabella Háziipari Egylet hímezte ki. A leendő király – elődjéhez hasonlóan – magyar huszártábornoki egyenruhában vett részt a koronázáson. A négyéves trónörökösnek, Ottónak, bájos apródruhát tervezett Benczúr Gyula, a kor ünnepelt festője.

A kíváncsi közönséget előre tájékoztatták, hogy három órán át nem hagyhatják el a helyüket, de a Vár területét sem, ezért sokan élelmet és meleg ruhát is vittek magukkal. Maczó Ferenc írja, hogy még a díszmagyarba öltözött főurak is igyekeztek „téliesíteni” a lábbelijüket: japán selyempapírt csavartak a lábfejükre, azzal próbálták melegebbé tenni a csizmájukat.

A Himnusz – először

A királyt a hagyomány szerint az esztergomi hercegprímás és a nádor együttesen koronázza meg. 1916-ban az aktust a szakolcai születésű, szlovák származású Cser­noch János bíboros-érsek és a református Tisza István miniszterelnök, nádorhelyettes végezte el. (Tisza személyében először jutott nem katolikus vallású „nádor” érdemi szerephez a koronázáson.)

A december 30-ai koronázáson Liszt Ferenc szerzeménye, az 1867-es ceremóniára írt Koronázási mise is felcsendült. Záróakkordként – a magyar királykoronázások történetében először – a magyar Himnuszt is eljátszották.

A hagyomány része volt, hogy a király a koronázási szertartás után aranysarkantyús vitézeket avat. Károly kívánságára a háború legvitézebb, legtöbb kitüntetést kiérdemelt magyar katonái közül választottak ki ötvenet. „Döbbenetes látvány volt az addigi csillogáshoz, díszmagyarhoz szokott szemnek, ahogy a Monarchia csukaszürke egyenruhájában elővonultak a katonák” – írja Maczó. Még a trónörökösként a hadszíntereken gyakran megforduló, sokat látott és tapasztalt királyt is mélyen megérintette ez a kép.

A Szentháromság téren lejátszódott koronázási eskü után a király – a vármegyék és a törvényhatóságok által fontosnak tartott történelmi helyekről küldött és aztán – a Szent György téren összehordott földből készült koronázási dombra lovagolt. A hagyományos kardvágásokat (tulajdonképpen suhintás karddal a levegőbe) megtéve fogadalmat tett: megvédi az országot, bármely égtáj felől támadjon is az ellenség. Ezúttal mindegyik kardvágás plusz jelentőséggel bírt, hiszen a Monarchia ténylegesen harcban állt.

1916-ban is megtartották a koronázási szertartás utolsó elemét, az ünnepi díszebédet, amely ezúttal szimbolikus volt: a királyi párnak, a nádorhelyettesnek, az esztergomi és a kalocsai érseknek, valamint a pápai nunciusnak megterített 19 fogásos ünnepi ebédet a felsorolt előkelőségek érintetlenül hagyták, és a város kórházaiba szállíttatták a sebesült katonáknak. A királyi pár és a trónörökös még aznap visszautazott Bécsbe.

Koronázás – emlékbe

A korabeli sajtó igyekezett az emberek kíváncsiságát kielégíteni. Az újságok különszámai vagy mellékletei mellett megjelentek a Zitát és Károlyt ábrázoló képeslapok, kitűzők, porcelántárgyak, emléktárgyak, amelyek többsége a szegényebbek számára is elérhető volt. A koronázás dekorációját, a díszleteket a nézők egyszerűen széthordták, a koronázási domb földjét kiárusították, a befolyt összeget jótékony célra (is) fordították. A nagy napon a főváros 16 postahivatala volt nyitva: az érdeklődők koronázásnapi bélyeggel és pecséttel adhatták fel újévi üdvözletüket. Az eseményről hivatalos művészektől, megrendelésre készült rajzok, festmények maradtak fenn, és a különböző (családi) hagyatékokban számos relikvia megőrződött. És végül: a koronázásról film készült, amelyet manapság bárki megnézhet a legnagyobb videómegosztó portálon.

Csak a teste

1918 novemberében Károly lemondott az állami ügyekben való részvételről, de a trónról nem, ám 1919 áprilisában az osztrák parlament hivatalosan is megfosztotta ettől, majd Svájcba száműzte. IV. Károly két kísérletet tett a magyar trón visszaszerzésére, de mindkettő kudarcot vallott. Rövid életét száműzetésben, Madeira szigetén fejezte be 1922-ben, ott is van eltemetve. A mélyen vallásos Károlyt II. János Pál pápa 2004-ben boldoggá avatta. Zita királyné 1989-ben, Svájcban halt meg. Teste Bécsben, a Habsburgok hagyományos temetkezési helyén, szíve – a férjéével együtt – Svájcban, a Muri Apátság Lorettói-kápolnájában pihen.

Habsburg Ottó ténylegesen sohasem uralkodott. Az Európai Parlament képviselőjeként elismert politikus lett, és közíróként tevékenykedett. 2011-ben hunyt el, Bécsben helyezték örök nyugalomra. Az utolsó magyar trónörökös és egykori bencés tanítvány szívurnája a Pannonhalmi Bencés Főapátság altemplomában pihen, megkerülve ezzel a családi hagyományt.

Benyovszky Mánya Ágnes