Részleteket nem tudtunk, de több gyermek hívott, jelzett az osztályfőnöknek, hogy a vonaton ragadtak, nem tudják, meddig, persze elég nagy ijedtség hallatszott a hangjukon. Aznap volt az iskolánk diákbálja. A folyosón kószáló diákok arcán huncut mosoly rejtőzött, valami izgalmas történt aznap, egy élmény, egy jelentős emlék folyamatának voltunk szemlélői.

Mégis arcon csapott ennek a napnak a kettőssége. Egyrészt itt van az ember, aki az átkelést az ismeretlenbe, az, aki a véget választja – és itt vannak a fiatalok, akiknek az életvidámsága hallatszott mindenfelől, a bál előkészületeit bonyolították le, és reméltek egy szép estét.

Elgondolkodtam azon, hogyan lesz annyira megtört a lélek, amely eredendően mindig jobbat remél, amelyik szeretetre, összetartozásra, elfogadásra éhes, hogy végül annyira elszántan a halált kergető emberré válik?! Ezt a kérdést nemrég egy diákom és egy ügyfelem is feltette, akik mindketten megéltek az öngyilkosság kapcsán egy-egy traumát. Nem értették ugyanis, miként jut el addig az ember, hogy nem gondol a szeretteire, nem gondol a felelősségére, egy szebb jövőre vagy csak arra, hogy tette mennyi embernek okoz majd nehézséget, nehezen feldolgozható megélést…

Csak azt tudom, amit eddig megérthettem a lélek bonyolult folyamataiból, de nincsenek egyértelmű, lesarkítható, egyetemes válaszok, mert minden eset más. Az biztos, hogy meg kell különböztetni az öngyilkossági kísérletet, amely ad még teret a megmentésre, és el kell tudni választani a nagyon mély, nekünk talán felfoghatatlan vágyat, amely a halált tartja megváltásnak. Van, hogy hirtelen löket, egy rövidzárlat adja a gondolatot, hogy véget vessenek az emberek ennek a földi életnek, s ilyen visszafordíthatatlan döntést hoznak. Ott, ahol megszűnhetnek a szenvedő félben dúló viharok, fájdalmak, a bennük dolgozó terhek vagy akár az üresség, ami képtelenné teszi az embert az átlagosnál mélyebb kapcsolatok kialakítására, fenntartására. Vannak azok az állapotok, amelyekben sem a pszichiáter, sem a gyógyszerek, sem egy szerető család nem képes megmenteni az öngyilkosságot egyetlen kiútnak tartó személyt. S van, hogy időt nyerhetünk számukra vagy magunk számára, hogy adjunk értelmet az életnek, ám megesik, ez is kevés.

Január vége van, kevés a fény. Elmúltak a csillámporos ünnepek, szürke hétköznapok nyelik el az embert, és jól lenni ebben sokak számára nehéz, kivitelezhetetlen feladat. Ilyenkor többször kell írni, hívni, felkeresni azokat, akiknek nehezebb az életük, akik küzdelmeikkel gyakran egyedül érzik magukat. Segítséget kérni szakembertől egy másik ember számára is lehet, ám tudni kell: a javuláshoz mindig az kell, aki nincs jól. Érdemes tehát győzködni türelemmel, megértéssel és elfogadással, hogy bár mi megértjük, nincs eszközünk ahhoz, hogy a másik jobban legyen.

Diákjaink fejében vajon mi zakatolhatott, amikor megállt a vonat, amely egy ember halálát okozta? Kerestem a szavakat, hogy mivel nyugtatnám meg őket, ha zaklatottan érkeznének az osztályokba. Ilyen esetben, azt hiszem, nem lehet mást mondani, mint azt, hogy az ember csak akkor megmenthető, ha józan öntudattal rendelkezik, és képes dönteni sorsa felett – úgy az életet választja. Ugyanis segíteni csak azon lehet, aki azt kéri és el is fogadja.