Hm, igaza lehet bizony, mert azzá, hókuszpókusszá silányodott biz az, igaz, silánnyá akarták nyomorítani már az én gyerekkoromban is, amikor, ugye, a kispajtásokörvendezvént harsogtuk az iskolában a zöld fenyő körül, fújtuk, mint az ittvanmájuselsejét, most meg a sok kacattól, a vásárlási őrülettől, a sok esetben hamiskás adakozástól lett sok-sok szívben csillivilli hókuszpókusz az ünnep. Néhány bevásárlóközpont előtt már reggel hétkor nem volt szabad parkolóhely az adventi napokban, s dühöngtek, méltatlankodtak a családostul, vastag pénztárcával érkezők, káromkodtak, szidták egymást, húzták maguk után a dugig rakott bevásárlókosarakat, panaszkodtak a drágaságra…

…

Kispajtások örvendezve… Egyetemisták beszélgettek egy rádióműsorban: semmit nem mond nekem igazán a karácsony, utálom, mert tavaly pont akkor volt egy vizsgám, hú, én meg azért szeretem, mert hatalmasakat eszünk, én meg a szülinapos bulimat jobban szeretem, mert az csak rólam szól…

Volt ám szép élményem is bőven. Az egyik megható, amikor azt mondja a rádióban egy riportalany: mindennap hagymás-zsíros kenyér volt uzsonnára, soha, semmiben nem szenvedtünk szükséget. Milyen szép mondat ez, széppé tette a napomat.

Egy másik meg, amikor a hajnali ködös sötétségben villogott, berregett a szemeteskocsi, kajdásztak a kukások, görgették a hatalmas autóra a szemetet, elsőre csak korai hangzavarnak hallottam, de kiderült, az öregebb magyarázza a fiatal újoncnak, hogyan kell megfogni, lódítani, odafigyelni, hogy fent ne akadjon satöbbi, kiabálnia kellett, hogy a csattogástól, dübörgéstől hallani lehessen szavát, hogy okuljon a másik a szakszerű oktatásból. Kora hajnalban. Olyan humoros volt, olyan kedves a jelenet, hogy eszembe sem jutott mérgelődni, amúgy is koránkelő vagyok.

Vagy amikor a guberáló fejjel lefelé derékig a kukában karácsonyi dalokat énekelt. Az ő szájából igazabbnak, őszintébbnek hatottak. Nem is láttam adventkor rajta kívül mosolygós embert az utcán. Pedig a Kisjézusra várt a világ. Oly nagy divat lett a város, a megye, az ország újévi első újszülöttjét megemlíteni, ünnepelni, s mintha a másiknak, ennek a Jézusnak a születéséről megfeledkezett volna a boltokban tülekedő, javakat felhalmozó gyarló ember.

Kispajtások örvendezve, közben magányosan ballagó öregek, ablakon kibámészkodó apók, anyók, lehet, valakiknek a szülei ők, mind várja, hogy rányissa valaki az ajtót néha.

…

S az emlékek közül is mennyi szép eszembe jutott a karácsonyfa alatt. A kispokrócom, a kékes-sárgás, csaknem egyidős velem, abba szokott anyám becsavarni fürdetés után, hogy meg ne fázzak a fával fűtött szobában, kádban fürdetett, a kályha előtt, csodás volt. A kenyerem javát már rég megettem, de a kispokrócot még mindig használom, újrahasznosítom. Befőzéskor a dunsztosokat szoktam vele letakarni, vasaláskor meg vasalódeszkának áll be, néha, hűvösebb estéken a derekamra tekerem, máskor a fejem alá gyömöszölöm.

…

Pár nappal a szenteste után meg karácsonyfák garmadája a kukák körül. Némelyik felszaloncukrozva. Az előbbi énekes guberálóm megint túr a szemétben. A szaloncukrot nem szereti, nem szedi le a fákról, szokásához híven füttyög, danolász. Válogatja a sok kidobott ételt, italt, mindenfélét. Mit keres vajon? Tán a szerencséjét? Kedvem lett volna odaszólni neki: gyere, pajtás, nótázzuk el, hogy te szép zöld fenyő, köszöntünk mi téged, hozz örömet mindnyájunknak, és boldog új évet…