Még tudsz nevetni, mondtad nyáron. Akkor már bottal jártál. Sztóma? Vesekivezetés? Tasakok? Nem csináltál nagy ügyet belőle. Az élet szép, mondtad.

Mosolyt küldtél még az onkológiáról is.

Amikor arról kérdeztelek, mi hiányzik a rák előtti életedből, azt felelted, csak a hétköznapi dolgok, például a hasonfekvés. Vagy hogy milyen az, amikor nem fáj semmid. De nem panaszkodtál, soha, egyetlen szóval sem. Azt mondtad, amíg a szellemed ép, addig nem érdekes, a tested hogyan működik.

Bizarr műfaj a nekrológ, nehezen tűri a vidámságot, pedig az illene hozzád. Semmi pátosz, sok rock’n’roll. Jancsi, itt vagy? Hol vagy? Hallasz?

Január közepén jelezted, hogy nem túl jók az eredményeid, hogy áttétek vannak a csontokban, s hogy a tumormarker, ami 0 és 4 között normális, neked már 300 fölötti. De ezt is úgy mondtad, olyan hangon, mint aki tudomásul veszi a tényeket, ez van, az ember halandó, és mosolyogva folytattad, hogy ha hinni lehet a prognózisoknak, még tizennégy hónapod van hátra, úgyhogy beszéljünk a munkáról.

Pátria, a magyar közszolgálati rádió. Közszolga voltál, Jancsi. Tetted, amit kell, nullahuszonnégyben. Azon dolgoztál, hogy ez a mi felvidéki magyar ugarunk élhetőbb hely legyen. Nem rajtad múlt, hogy nem lett az.

Ingáztál az onkológia és a rádióstúdió között, vezetted a reggeli műsort, amihez hajnali 5:30-ra bent kellett lenni a stúdióban, de bent voltál, mert rádióriporternek lenni életmód, mondtad, vagy csinálja az ember, vagy nem csinálja.

Te csináltad, nullahuszonnégyben. Túlfeszített idegrendszerrel, folyamatos stresszben. Érzékeny receptoraiddal pásztáztad a világot. Nem maradhattál le semmiről. Mert missziónak fogtad fel. Világosságot gyújtani a sötétben.

Ott akartál lenni mindenütt, mikrofonnal a kezedben. Túlhajszoltad magad. És belehaltál. Ebbe haltál bele, tudom. A nullahuszonnégybe. Azt is tudom, ha újrakezdhetnéd, ugyanezt csinálnád, ugyanezzel az elhivatottsággal, ugyanilyen intenzitással. Mert ez voltál te, Vasík János, a rádiós.

Egy üzenetedben azt írtad, sok erőt kapsz tőlünk. Pedig fordítva volt, Jancsi, mi kaptunk erőt tőled. Csodáltuk a bátorságodat, a kitartásodat. Megmutattad, hogyan kell „méltósággal viselni”. Mit is? Mindent.

Nem készülsz meghalni, mondtad az utolsó interjúnkban. S hogy szeretnéd még látni a tengert, látni lediplomázni a fiaidat, megszületni az unokáidat, eljutni egy kulturális fesztiválra vagy megnézni a teljes Dűne-sorozatot.

Amikor arra kértelek, válassz zenét az interjú végére, azt mondtad, legyen Rammstein.

Most is az szól. Hallod, Jancsi? Feltekerem a hangerőt. Fogalmam sincs, milyen a playlist odaát. Hogy milyen ott bármi. Küldesz egy riportot? Helyszínit, onnan. Belőled kinézem.

Mi megvagyunk, kösz. Elbajlódunk ezzel-azzal, demokráciával, kisebbségi jogokkal. Folytatjuk kisszerű torzsalkodásainkat. Business as usual. Azt még szokni kell, hogy elmentél, hogy nem vagy. Mert fix pont voltál, a mosolyoddal együtt.

Valami emelkedett zárszó kellene, de nem jut eszembe semmi. Semmi punk. Nevetsz, hallom. Te is hallasz? A lélek él, ugye, Jancsi? Hiszem, hogy él. Még találkozunk.