Árnyaltabb is lehetett volna a felütés, de dolgozzunk abból, ami adatott: Vali és Vince románcából, melyet ferde szemmel néz az istentelen sztálinista hatalom. Míg a pacsirta akár az ő kottájukból is csiripelhetne, a focista nem úgy ugat, ahogy azt az államapparátus elvárná. Mi több, külföldi klubcsapatok felé kacsingat, precedenst teremtve aranylábúink számára?! Megengedhetetlen, be kell vetni minden hatalmi eszközt, gyorsított inkvizíciós eljárással. Ha kell, meggyőzéssel, ha kell, kényszerrel.

A roskadozó lelkű turbékolók azt hiszik, szükség van rájuk, kellenek a hazának. De kénytelenek belátni, át kell lépniük azt az igenis látható vonalat ahhoz, hogy boldoguljanak. Az új élet reményében disszidálnának: a mennyország arra, Nyugat felé várja őket. A zseb- és halálcselekből azonban nincs kiút, a „csöndet növelő néma könnyek zuhatagában” mindenütt egy idegen fül figyel. Az édes szómámorban szerelmük is megfagy. Mindenki szem a láncban, hirtelen puhább lesz a szorított kézfogás, a kelepce bezárul. Nincs kegyelem. Csak a teljes hírzárlat. Törlés a rendszerből. Nem marad más, csak a bizarrul bizalmas világ: a börtön…

A tévé képernyőjéről az óriásvászonra költöző bűnmelodráma talányosan rejtélyes, akár Vitézy László korábbi munkájának, A színésznőnek (2017) párdarabja is lehetne. Több mondat a zsarnokságról, melyek néha furcsán izgatottak, máskor fellobognak. Egyébként fekete-fehérek. Néha szürkék. Bántó megvilágításban. Megrendezetten, modorosan. A szereposztás sem az igazi, nyomokban mégis tetszetős. Egy-egy arc- és izomrándulás beszédesebb minden szónál, noha a (például weberi) mini-magánmonológok is betalálhatnak. Alig hallunk érzelgős zenét – ha csak a történetet keretbe foglaló dalolás nem minősül annak –, zajokat, zörejeket, éles, metsző hangot annál inkább. Üresen kong-bong, búg és zúg a legsötétebb diktatúra egy-egy keresztmetszete. Konokon. Fájón. Olyannyira, hogy a vetítés végén percekig senki se moccant. S még mindig akadnak az átkos rendszernek apologétái, akik visszasírnák mindezt?!

Kaszás Dávid