Ki fog győzni, elnyerve ezzel a pillanatnyi dicsőséget. Az érzés vagy a mellkas? Az előbbi, mely letaglóz, ránehezedik nemcsak a mellnek a kasára, hanem az egész mivoltra, miközben felteszi a kérdés, mi lett volna? Mi? Ha nem jutunk ide? Bele, ebbe a pillanatba, ahol most épp megállni készül a létezés. Nehézkes a szekundum, vigasznak se híre, se hamva, s a remény is csak pislákol. De a mellkashoz tartozó ember nem veszi észre ezt sem. Benne ragadt. Az érzésben, a helyzetben, a kétségben. Szorítja őt, minden. Az érzés, a helyzet. Préseli ki a levegőt, ezzel együtt az élni akarást is.

Fogy az éltető oxigén és a szekundum szekunduma is, mely alatt döntésre kellene jutni. Vajon ki fog nyerni?

A szorító érzés, vagy az emberi létezés körforgása, a megemelkedő mellkas, amely egyszer csak ismét telipumpálja a tüdőt az éltető levegővel, hogy aztán minden folytatódjon a saját menetében. Nem tudni, hogy ezt mi követné. Maradna-e a szorító érzés, vagy a mellkas felszabadulását a könnyedség, a súlytalanság állapota követné, ahol a szorító érzés már csak köddé váló gondolat. Patthelyzet és időhiány. Dönteni kell. S miközben ezeket a sorokat írom, már el is dőlt. Megmutatta magát a szándék. Megnyilvánult, s egy hatalmas, mélyről feltörő, szinte már hörgésszerű levegővételben manifesztálódott.

S hogy mi maradt? A mellkasra nehezedő szorító érzés vagy a könnyed súlytalanság? Vegyél egy mély levegőt, s megtudod.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép