Május hetedikén, vasárnap délután a dolgok nagyon érdekes együttállásának lehetett tanúja a közéleti események iránt érdeklődő szlovákiai magyar közönség. Nagyjából 17 óra magasságában Zuzana Čaputová köztársasági elnök bejelentette, hogy Ódor Lajos, a szlovákiai magyar közgazdász vezeti az ország szakértői kormányát az előrehozott választásokig. Aztán 20 óra környékén, botrányos körülmények között véget ért a DAC–Slovan fociderbi, amelynek a végén nagyjából biztossá vált, hogy a dunaszerdahelyi csapat idén sem lesz bajnok.

Ódor kinevezése egy sor optimista nyilatkozatra, értelmezésre adott okot. Nagyon fontos jelzés, hogy olyan országban élünk, ahol egy magyar is lehet miniszterelnök, így gyakorlatilag nincs olyan pozíció, amely elérhetetlen lenne valakinek csak azért, mert a magyar közösség tagjaként látta meg a napvilágot. A bizalom jele, ha a válság közepén az államfő az országot egy kisebbségi szakértő kezébe adja át.

Párhuzamosan – és nem ok nélkül – a DAC veresége dühöt váltott ki népes, zömében magyar szurkolói táborában. A focihoz nem értek, a tényekre szorítkozva: a bíró a hajrában a DAC-nak nem adott meg egy tizenegyest, a Slovannak pedig hasonló helyzetben igen. Sokan és sok helyütt írták meg rögtön, hogy látszik: olyan országban élünk, ahol egy magyar csapat nem lehet bajnok, ha holttesteken keresztül kell is átgázolnia a futballszövetségnek, hogy ez legyen a végeredmény.

Május hetedike óta gondolkodom, hogy vajon milyen országban is élünk. Kinek van igaza? Mi a szlovákiai magyar közösség valós pozíciója Szlovákiában?

A helyzet az, hogy az igazság, szokás szerint, valahol a két nézet között lesz.

Az optimista értelmezés

Kezdjük az optimista értelmezéssel. Való igaz, hogy szlovákiai magyarként van mire büszkének lennünk az Ódor-kormány révén. Bár e sorok írásakor a végleges listát még nem ismerjük, nagyon úgy fest, hogy a miniszterelnökön kívül két további magyar (Barczi Gyula és Horváth Mihály) is a kormány tagja lehet. Ez a jelenlegi 16 kormánytaggal számolva 19 százalékos reprezentáció, miközben a hazai magyarság aránya valahol tíz százalék alatt van a teljes társadalomban. Ráadásul a kormányba annak ellenére kerültek magyarok, hogy nincs a parlamentben (és a kormányban) magyar párt. Az pedig, hogy maga a miniszterelnök is magyar, valóban precedens nélküli jelzés mind a magyar, mind a többi kisebbség irányában. (Volt már ugyan német nemzetiségű köztársasági elnökünk Rudolf Schuster személyében, de mind a köztársasági elnöki pozíció jellege, mind a ma létező kárpáti német közösség létszáma miatt ez a tény inkább csak szimbolikus jelentőségű. Egy magyar miniszterelnökként – szerintem – egészen az elmúlt napokig mindenki számára elképzelhetetlen gondolatnak tűnt az országban.)

Bízom benne, hogy magyar fiatalok százainak adhat extra önbizalmat ez a fejlemény, és sokan megértik: itthon is van lehetőség a boldogulásra, a magyar identitás feladása nélkül is. Ódor Lajos nem szimplán „magyar származású” vagy „magyar kötődésű”, ahogy néhány népnemzeti elvtárs már most hangoztatja, hanem egyebek mellett szlovákiai magyar iskolák terméke, a szlovákiai magyar közéletben is ismert és aktív személy. Modellértékű példa a szülőföldön maradás stratégiájának potenciáljára arra, hogy nem kell sem szlovákká válnunk, sem Magyarországra emigrálnunk ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessünk.

Érdemes azonban az optimizmust kicsit tompítani. Nem véletlen, hogy pont most, pont így került egy magyar a miniszterelnöki székbe. Ódor Lajos feladata ma egyebek mellett az, hogy elvigye a balhét a most következő költségvetési válságért. Mediátorként kell fellépnie a széteső, kaotikus szlovákiai politikai valóságban. A parlament és a kampányoló pártok vélhetően sokkal többet ártanak majd neki, mintsem segíteni próbálnának. Nem a szlovák politikum „termelte ki”, nem a pártok vagy a választók bizalmát birtokolja, hanem a – kisebbségek iránt eddig is fogékony – köztársasági elnöki palotáét. Ettől még persze az Ódor-kormány lehet sikeres és népszerű (és bízom benne, hogy az lesz), de talán bármelyik elődjénél nehezebb kezdőpozícióból fog neki a munkának.

A pesszimista értelmezés

Legalább ennyire tompítanám a DAC veresége nyomán kialakult pesszimizmust is. Az egész futballszezont belengte egyfajta lelkes hangulat a dunaszerdahelyi klub idei bajnoki esélyei kapcsán. A „jól értesültek” tudni vélték, hogy az idei szezon lesz az, amikor végre minden sikerül, hogy Világi Oszkár klubtulajdonos közelgő kerek születésnapja alkalmából minden „le van zsírozva”. Néhány botlás ellenére a csapat úgy futott neki a vasárnapi bajnokinak, hogy a saját kezében volt a sorsa: ha nyer, pár fordulóval a vége előtt ismét a tabella élére ugrik.

A jól értesültek hibás gondolkodása a 65. percben vált nyilvánvalóvá, amikor a bíró nem adott meg egy olyan tizenegyest, amelynél nem kellett volna különösebb DAC-szimpátiára alapoznia ahhoz, hogy nyugodtan befújhassa. Sorsszerűen végül pár perc múlva a másik oldalon érkezett a büntető, és ezzel a dolog gyakorlatilag el is dőlt. Nem csodálkozom, hogy a meccs után meg is kezdődött az ellenirányú találgatás – hogy nem a DAC bulizta meg a dolgot, hanem a Slovan, és erre valamiféle nacionalizmus a magyarázat. Magyar csapat Szlovákiában nem lehet bajnok, a magyarokat ebben az országban soha nem fogják elfogadni, punktum.

Akárhogy volt – gondolom, leginkább a pályán dől el egy meccs –, nem hinném, hogy a DAC és a Slovan párviadalából lenne érdemes arra következtetni, hogy is áll ma a szlovákiai magyarság. A sport és ezen belül a foci a nagy közérdeklődés ellenére belterjes, a társadalom egészéről viszonylag jól leváló rendszer. A politikával szemben itt nem az emberek véleménye dönt a dolgok alakulásáról, hanem elsősorban a funkcionáriusok ügyködése, valamint a sportolók és személyzetük sikeressége.

A DAC sokak számára ma a magyarság megtestesítője az országban, a Slovan pedig szintén sok ember számára egyet jelent a szlovák nemzeti büszkeséggel. Ezeknek az érzéseknek a megélése, felkorbácsolása marketingszempontból is megéri. A szimbolikusan nemzetivé váló konfliktus a szurkolókat szorosabban köti a csapathoz, növeli az érzelmi tétet a derbiken. Ez nem hazai specifikum, hanem nemzetközi trend is.

Mégis: amikor a két csapat kifut a pályára, nem a két nemzet néz egymással farkasszemet, és amikor az egyik nyer, a másik pedig veszít, nem a két nemzet viszonya alakul át, kap új színezetet. A foci színház, és sokak számára mindennél fontosabb, de nem a társadalmi valóságot képezi le.

Hosszú távú perspektíva

A fent leírt két értelmezés – az optimista és a pesszimista – azért létezhet egymás mellett, azért kerülhet a felszínre ilyen erősen akár pár órán belül is, mert a szlovákiai magyarság ma valóban kétarcú, több színben látható pozícióban áll az ország össztársadalmán belül.

Egyrészt igaz, hogy a kilencvenes évek kemény, olykor tettlegességig fajuló, magyarellenes nacionalizmusa ma már a múlté. A ma szlovákiai magyarok gyerekei nem félnek attól, hogy inzultus éri őket az utcán, nem ismétlődött meg Malina Hedvig ügye. A szlovákiai magyarok ma sokkal közelebb állnak az államalkotó szlovák nemzethez, mint pár évvel ezelőtt A közéleti súrlódások száma is csökkent, és ha van is feszültség a levegőben, az általában sokkal inkább néhány provokátor „áldásos” munkájának tulajdonítható, nem valódi problémák leképződése. Sok a vegyes házasság, és amikor a szlovákiai átlagpolgár életszínvonala javult az elmúlt évtizedekben, az a hazai magyarokat is pozitívan érintette.

Azonban a szlovákiai magyarok még ma is joggal érzik, hogy az állam elhanyagolja őket. Ma ez az elhanyagolás elsősorban a régiófejlesztés terén mutatkozik meg. Hosszú évtizedek óta tudjuk és érezzük, hogy az ország magyarlakta délkeleti része leszakadóban van. 2016-ban, a legkevésbé fejlett járások listájának összeállításakor Nagykürtöstől kezdődően kelet felé haladva az összes déli járás megkapta ezt a nem túl kitűntető címkét. Ma azonban úgy fest, hogy a délnyugat is leszakadóban van, leszámítva azokat a részeket, amelyek közvetlenül és szervesen Pozsony gazdasági vonzáskörébe kerültek, Dunaszerdahelytől Galántán át Szencig. Jól mutatja a délnyugat arcának átalakulását, hogy miközben a kilencvenes években még a déli Komárom megye létrehozása volt a közigazgatási reform egyik kulcskérdése, a most kiszivárgott tervek alapján Komárom még a járásközponti pozícióját is elvesztheti Érsekújvárral szemben.

Az elhanyagolás másik fontos formája a jogegyenlőség kérdése. Elmondható, hogy ebben a kormányzati ciklusban szinte egyáltalán nem sikerült továbbfejleszteni a kisebbségi jogokat az országban. Kivételt a Csemadok-törvény és a kétnyelvűség marginális kiterjesztése jelent. Nem született meg azonban az ígért kisebbségi törvény, nem jött létre a beharangozott Kisebbségi Hivatal, nem sikerült kijavítani a Kisebbségi Kulturális Alap hibáit (sőt, a problémák még tovább mélyültek). A kormány ezen a téren megmaradt a szimbolikus kinyilatkoztatások szintjén, alkotmányos többségét nem használta ki ebben a témában.

Pontosan ezek azok a frontok, ahol a „háború” a szlovákiai magyarok jövőképéért megnyerhető – vagy elveszthető. Rövid távon sokaknak önbizalmat adhatnak a szimbolikus győzelmek, mint Ódor Lajos miniszterelnöksége, másoknak pedig ellenkezőleg, elveheti a hitét egy-egy szimbolikus vereség, mint amit a focidrukkereknek kellett most kiállniuk. De hosszú távon csak a rendszerszintű lépések képesek megalapozni egy közösség közérzetét, öntudatát. Ezeket a lépéseket nyilván nem várhatjuk a most hivatalba lépő, átmeneti kormánytól, a következő négyéves időszakban azonban elvárható, hogy a kormány velünk, a déli országrésszel és az ott élő magyarokkal is foglalkozzon.

Ravasz Ábel
A szerző szociológus, a Bél Mátyás Intézet elnöke