Pontosan tíz éve, 2013 májusában úton-útfélen mindenki Erőss Zsoltról és Kiss Péterről beszélt, akik Földünk harmadik legmagasabb hegyén, a Kancsendzöngán vesztették életüket. Az akkoriban felbukkant érvek, „közhangulatok” kísértetiesen hasonlítottak ahhoz, mint amit a napokban tapasztalunk. Suhajda Szilárd eltűnése azonban Erőssék tragédiájához képest talán még erősebben felzaklatta a magyar nyelvű közvéleményt. Ezt alighanem nem más okozza, mint Szilárd mászásának erőteljes medializáltsága – amely ma szinte kötelező velejárója a hasonló expedícióknak, akár meg tud vele barátkozni az adott sportoló, akár nem. Különösen igaz ez a hegymászás hagyományait és piacát tekintve olyan szegényes közegekre, mint Magyarország. Ezekben az esetekben sokak számára az is nóvum, ami máshol már évtizedek óta nem az – például a magas hegyek életveszélyessége, ami azonban messze nem meséli el nekünk a teljes történetet…

Alighanem egy kézen meg lehetne számolni azokat az embereket, akik e sorokat olvassák és megtapasztalták már az extrém magashegyi körülményeket. Magam sem tartozom közéjük, ám ilyen esetekben egyvalamit azért megtehetünk: kissé mélyebben betekintünk az alpinizmus, s vele együtt az emberi kultúra világába, amelyből aligha szakíthatjuk ki magunkat.

Az alpinizmus extrém sport. Ám a látszat ellenére az elmúlt 250 évben „ágyban és párnák”, vagyis „normális” körülmények közt hunyt el az alpinisták többsége. Miért fontos azonban ez a két és fél évszázadnyi időszakasz? Azért, mert a hegyi/kültéri sportok úgy, ahogy ma ismerjük őket, azóta léteznek – ideértve az alpinizmust is. A felvilágosodás és a romantika alapvetően változtatta meg azt az attitűdöt, amellyel évtízezredekig nézték elődeink a magas hegyek világát. Ha úgy tetszik, az alpinizmus pont annyira ivódott bele a nyugati társadalmak mindennapjaiba, mint az elmúlt bő két évszázad megannyi anyagi és szellemi újítása, terméke, amelyek nélkül szinte élni sem tudnánk. Az iparosodás és a kapitalizmus velejéig átformálta azt a szemléletet, ahogy az elmúlt tizenvalahány generáció egy nagyobb része a természethez viszonyult. Vagyis amennyire a mi döntésünk, hogy a hegyekre vetjük magunkat, annyira dolgozik rajtunk keresztül az emberi világunk múltja és jelene is. Így vagyunk – társadalmilag és kulturálisan – önazonosak. A magas hegyet megcélozni: mélyen emberi dolog.

Ugyanakkor – mint minden emberi történetben – természetesen a magashegyi sportok sem mentesek az ellentmondásoktól, amelyeket sem a Suhajda-tragédia kapcsán most hevesen bírálók, sem más nem fog tudni feloldani. Ám fontoljuk meg: ez így lesz az élet megannyi szokványosnak tűnő más területén is, akár egyéni, akár csoportos szinten nézzük azt.

Ilyenkor pedig akkor vagyunk igazán empatikusak, ha az adott személyt meghagyjuk abban az élethelyzetben, amelybe belekerült, tiszteletben tartva döntéseit, azok hátterét és következményeit. Az együttérzés egyébként is minden erények egyik legnagyobbika.

„A hegyek nem stadionok, ahol kielégítem az ambíciómat. Ők templomok, ahol a vallásomat gyakorlom” – mondta egykor a néhai Anatolij Bukrejev szovjet/kazah hegymászó. Az idézet kapcsán gondoljunk bele még valamibe – s ezt akkor is megérthetjük, ha az életben legalább egyszer magunkba feledkeztünk akár egy alacsonyabb hegyen, annak egy kitüntetett pontján. A roppant hegytesten, köröttünk több köbkilométernyi levegővel, bolygónk egy szeletének látványával. Benne lenni egy ilyen miliőben, hagyni, hogy a szó szoros értelmében az összes érzékünkre mélyen hasson a hegyi közeg, nos, abban mindig lesz legalább egy csipetnyi, a felfedezésvágytól hajott misztika is.

Azt pedig nemcsak a modern ember érezte és érzi, hanem évtízezredek óta a sajátunk.