Az apa jelenléte nagyon fontos a gyerekek életében, ezt számtalan tudományos kutatás kimutatta, teljesen feleslegesen, mert amúgy is mindenki tisztában van vele, milyen jellegű az a tudás, amit csak az apjától tanulhat meg a gyerek – akár fi ú, akár lány. Viszont az is tény, hogy senki sem születik apának. Kevés egyedülálló huszonéves srác gügyög bele egy babakocsiba, vagy lovagoltat rokongyerekeket a hátán, a tisztába tevésről nem is beszélve. Saját kis angyali ördögfiókáik teszik őket apává, szépen, fokozatosan.

Nyilván sokan ismerik önök közül azt a mélyről gyökerező, kibékíthetetlen vitát a kisgyerekes szülők között, ami legrövidebben így foglalható össze: „Te csak a gyerekkel vagy otthon, etetni, pelenkázni és altatni kell, mi olyan nehéz ebben?” Ezt vetik oda az apák esténként a teljesen kimerült anyáknak, akik így vágnak vissza a munkahelyi stressztől remegő párjuknak: „Könnyen beszélsz, te csak szórakozni jársz az irodába!”

Fő kenyérkeresőként a férfiak zöme sosem tapasztalja meg, mekkora fizikai és érzelmi hullámvasút két-három éves gyerekekkel eltölteni akárcsak egyetlen napot. Tehetetlenül nézni, ahogy elszabadul a káosz és a rendetlenség a lakásban. Vagy felkapaszkodni két kisgyerekkel a harmadikra (nincs lift), és ott rájönni, hogy elfelejtettél tejet venni, mindhárman fordulhattok vissza. Vagy milyen komoly logisztikát igényel, ha az utcán hármótok közül bárkinek pisilnie kell.

Tudom, naiv vagyok, de azért szívesen eljátszom a gondolattal – és talán önök is, kedves anyukák –, milyen lenne, ha államilag finanszírozott „szerepcseretréningeken” oktatnák a párokat toleranciára. Egy anyaságin lévő nő tapasztalja meg egy héten át a munkahelyi stresszt, a konfliktusokat, a határidőket, és mindezek mellett a gyerek hiányát. Az apák pedig ezalatt nyomjanak le pár napi műszakot otthon a gyerekkel.

„Hamar rájöttem, hogy nem lehetek tökéletes apa. Csak olyan apa, aki minden tőle telhetőt megtesz a gyerekeiért, gondoskodik róluk, elérhető számukra. És ez nem is olyan bonyolult, mert hiszen imádom őket” – foglalta össze tapasztalatait egy régi ismerősöm, akiről harminc, húsz, de még tíz évvel ezelőtt sem gondoltam volna, hogy valaha családot alapít.

Az első apák napját 1910. június 19-én tartották. Egy Sonora Smart Dodd nevű amerikai nő kezdeményezte, akinek polgárháborús veterán édesapja kilenc gyereket nevelt fel egyedül. Nyilván remek apa volt, ha lánya oly módon fejezte ki elismerését, hogy június harmadik vasárnapján meghonosította az apaság ünnepét.

Az elmúlt napokban számtalan olyan fotót láttam a Facebookon, amelyeken celeb apukák szorítják magukhoz gyerekeiket – ez nálam már a divatmajmolás-kategória, viszont manapság talán így a legegyszerűbb felhívni a figyelmet a jól működő család fontosságára. Ha e képek hatására csupán néhány apuka gondolkodik el azon, mit csinálhatna jobban, már megérte odarendelni a fotóst…