Balra az Ökörhegy hatalmas masszívuma, az ércszívű hegyek, aranyat, ezüstöt, vasat, antimont, higanyt, rezet rejtő, mára már elárvult, felhagyott művelésű bányákkal. Sziklás csúcsok Betlér és Rozsnyó felett. Jobbra, északnyugat felé nézve meg a Dobsina felé nyúló Radzim s az ottani bányavidék. Friss, gyors kis hegyi patakok sietnek itt lefelé, bele a Sajóba. Ennek a Sajónak most is piruló színű még a vize, mérgezett. Lám, a természet hiába nagy érték, ha az ember meg nem tud vele bánni. Lám, a halott bánya még mindig vasas vérét engedi bele a vízbe! Mégis, ennek ellenére is szép ez a vidék!

Észak felől érkezett

Nagyveszverés, Kisveszverés. Az első falvak, ahol annak idején, bő 178 évvel ezelőtt, 1845 tavaszán, rövid életében először Gömör földjére lépett. Az inkább garabonciásnak, vándordiáknak, mintsem úrnak kinéző, alig 22 éves költő. Az idén 200 éves Petőfi Sándor. Az első gömöri falu, ahová beért, Veszverés volt, ott ebédelni akart volna. Így emlékezik meg erről:

„Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.”

Talán éppen a régi fogadónál állt meg, az Igló felőli végén, amely most kissé romosan, elhanyagolva áll. Vagy bent a faluban? Arra a Veszverésre bizony már nem ismerne rá Petőfi. Nyüzsgő, forgalmas falu lett az, bolt több is, meg kocsma is van helyben. Kenyeret is kapna biztosan, hiszen nem szegény vidék már ma Veszverés. Innen az Andrássyak híresen szép kastélyát rejtő Betlér mellett elkocsizva ért Rozsnyóra, ahol három napot töltött (kár, hogy Betlérben nem állt meg, biztosan elragadta volna a látvány).

Három nap Rozsnyón

Rozsnyón, a bányavárosban, a tér nyugati oldalán egy erekkel átszőtt, fehér márványtábla mutatja, hogy itt járt. Talán nem ez a legsikerültebb dombormű portréja Petőfinek, de elfogadott, kedves, megszokott része már ez a városnak. Melynek senki más olyan kedvesen incselkedve, de mégis tűpontosan nem írta le a fekvését, mint ő:

„Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában.”

Ez a mondat szerepel a domborművön is. S valóban igaz! Ezt a látványát máig megőrizte a város az észak felől érkező számára, csak az elmúlt évtizedekben mintha a krajcár túlcsordult volna a képzeletbeli kalap szélén, s mindenféle lakótelepekkel tűzdelte tele azt a peremet. Előnye vagy hátránya? Mit mondana Sándor, ha látná? Mint a haladást, a fejlődést szorgalmazó forradalmi lelkületű ember, úgy vélem, nem bánná ezt a kalapperemen való túlcsordulást. Már azon lehet, hogy elcsodálkozna, hogy ma itt Kossuthnak szobra van – s de jó, hogy van –, gondolom, megemelné a kalapját előtte, ha meglátná!

Berzéte és legenda

Innen Petőfi Aggtelekre ment, Berzétén át, hol egykor a Petőfi által nagyon tisztelt és szeretett Erdélyi János élt és tanítóskodott a Máriássy családnál, melynek kastélya éppen végromlás előtt áll. Útközben egy legendát is felgyűjtött, akarva-akaratlan, mikor a hegyoldalban omladozó várromról kérdezte kocsisát. Így ír erről:

„Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdem kocsisomtól: mi volt ama rom? – A biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne (felelt a kocsis); hejh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék… a kakas kiásná a szemeit.”

A kolostornak tartott várromot azóta rendesen benőtte az erdő, a Máriássy-kastélyba meg – ahol Erdélyi János élt néhány évig – itt is, ott is beleharapott már az enyészet. A tető beázik, a homlokzat sok helyen omladozik, de a hétliliomos, buzogányt tartó alakot mutató címer még épségben, csak ki tudja, meddig még.

Szivarozott, nem is keveset

A barlangi túra felé vezető úton Pelsőcön megállt szivart venni. Egy szerény kis emléktábla itt is figyelmezteti az erre járót, e helyen időzött Petőfi. Lám, egy kis apróság, mégis, milyen sokat megtudni a vándorúton lévő poétáról! Tehát szivarozott, s egy kis megjegyzése szerint elég sokat, ha szivarjait nem is hagyta becsomagoltatni, feleslegesnek vélve a csomagolást, mert azok úgyis hamar elfogynak. Miután megjárta a Baradlát, a választási kortesseregekkel találkozva kocsizott vissza Rozsnyóra, hogy onnan majd Rimaszombat felé vegye az irányt. Lám, még ebben is egyezik az egykori és a mai látásmód, mert aki mostanában jár errefelé, az út mellett bizony megint egyebet se lát, csak kortes plakátot, jelszavakat, kevés igazat, sok hamisságot. Ezek szerint nem sokat változott volna Petőfi ittjárta óta a világ?

„szalto mortálét fognak csinálni”

Petőfi útja a megye névadó falujába vezetett tovább. Ma Sajógömörnek hívják, akkor ő csak Gömörként jegyezte le. Hogy pontosak legyünk, a költő, mint a megye tiszteletbeli táblabírója cím várományosa, a neki Adorján Boldizsár és Kubinyi Rudolf barátai által javasolt, az életében megkapott egyetlen rang és cím miatt vette az irányt Rimaszombat felé. Hogy mennyire figyelmesen járta a világot, egy kis idézet:

„Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel; a torony és a temető. A torony tetején van kereszt, csillag és félhold… qu’est-ce que cela? A temető pedig páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat – kivált sáros időben – kötéllel kell fölhuzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó szalto mortálét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.”

Természetesen itt is van emléktáblája Petőfinek, igaz, a Szent-Ivány-kastély falán. Aligha ebben a kastélyban, nagyobb valószínűséggel az egykori fogadóban hált meg, de annak a fogadónak már csak a helye van meg. A falu közepén álló ágostai evangélikus templom tornyának csúcsán pedig már nem látni a csillagot a félholddal együtt, már csak csillag van ott. Petőfinek a régi temetőről szóló állítása viszont ma is igaz, mert az iskola feletti domboldal meredélyén néha még mostanság is kimos a víz egy-egy néhai gömörihez tartozó csontmaradványt. A föltámadás trombitájára még várni kell, de az időjárás dolgozik ettől függetlenül, a mai temető pedig már egészen a várdombig nyúlt el.

Táblabírói eskütétel után

A nagy ceremóniák és Huszt Jenő János barátjánál tett látogatás, padlón való alvás után Petőfi kedves baráti meghívásoknak tett eleget. Gortvakisfaludon Adorján Boldizsárnál, Várgedén pedig Kubinyi Rudolfnál vendégeskedett néhány napig, bejárva a környező vidék nevezetességeit, Ajnácskőt, Salgó várát, megkóstolva az itteni nyugvó vulkánok hónaljából fakadó csevice vizet több helyen is. Külön megemlékezik Kubinyi Rudolf műveltségéről is.

„Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!”

A táj maga változatlanul szép ma is, a hegyek, az erdők biztosan. Az itt élő emberek is vendégszeretők maradtak. Valahogy mégis kicsit szegényesebbnek, kopottabbnak látszódik ma a vidék, mint amikor Petőfi itt járt. Elszegényedtek a falvak, elkoptak a régi kúriák és kastélyok. A Kubinyi-féle, alig egy évtizede felújított úri lakban – ahová kistérségi múzeumot gondoltak ki egykor a helyiek – most tudtommal semmi nincs, üresen áll, de legalább megmenekült az enyészettől az épület. Ahogy nemrégiben a Kubinyi család sírboltja is, amely néhány éve szintén a végpusztulás szélére került. Apró dolgok, de helyben fontosak! S ilyen idő- és szemlélői távolságból, mint a Petőfié, talán már nem csak helyben.

Végszóra

A poéta elhagyva a megyét Losoncra ment, ott élvezte az őt övező baráti és rajongói szeretetet. Ez volt az első útja Gömörben, még egyszer eljött ide, amikor 1847-ben itt járt. Akkor Tompa Mihályt látogatta meg, vele egy életre összeveszett. Ennek áldozatául esett kettőjük sok éven át tartó levelezése is, de nagy kár! Most megint együttállásban és békében vannak, a két bronzember a Tompa téren Rimaszombatban.