Középiskolásként olyan közösség része lehettem, hogy az iskolával járó kötelezettségek nem jelentettek terhet. Szakmai tanulmányaim során sok lehetőség kínálkozott egy-egy külföldi munkára, mégis mindig itt maradtam. Nem mondom, hogy könnyű fiatal felnőttként Szlovákiában élni, de biztos, hogy jól döntöttem, hisz sikerült „két lábbal” a talajon maradni.

Legújabb felmérések szerint a fiatalok 20%-a rövid időn belül ki akar vándorolni külföldre, szerintük ugyanis Szlovákia nem a fiatalok országa. Valószínűleg, ha apáink vagy nagyapáink idejében készítenek hasonló felmérést, akkor ugyanilyen eredmények születtek volna. Mit nevezünk egyáltalán „fiatalok országának”? Mi kell ehhez? Örökös probléma a Nyugatra vándorlás, aminek következménye a helyi közösségek elöregedése. A pályakezdők egy másik országban telepednek le, ahol családot alapítanak és már vissza sem jönnek (vagy mégis?).

Mi a célunk? Meggazdagodni? Új autót venni? A semmiből palotát teremteni? Persze ki mit lát otthon. Volt idő, hogy édesapám két-három munkahelyen dolgozott egyszerre, ahogy emlegeti manapság is: „akkor dübörgött a gazdaság”, ezért lehetett. Majd romlott a helyzet, és a munkatársai, tán most a legkelendőbb szakemberek egy része, elkezdtek Nyugatra menni, a cél Ausztria, Németország és Hollandia volt. Olyan órabérekkel csábították őt is, hogy manapság is az emberek 90%- a erre azt mondja: már „tegnap” ott lennének. Azonban ő azt válaszolta mindig, hogy akkor „nem aludhatnék hetekig a feleségem mellett, és nem lehetnék elég időt a fi ammal. Lehet, szűkösebben, de boldogabban és biztosabban élünk…” S ha végiggondolja az ember visszamenőleg, hogy mennyi probléma jött, mennyi mindenben szorultunk egymás segítségére, akkor kimondottan előnyünkre vált, hogy együtt volt a család. Azóta az ember saját családot alapított, és továbbra sem hagytuk el tartósan az országot. Két-három alkalommal fordult meg a fejünkben, hogy ideje külföldre menni, de végül itt maradtunk. Sikerült úgy-ahogy érvényesülni a munkaerőpiacon, a helyzet nem jó, de nem is tragikus, viszont ha a boldogsággal párosul a nyugalom, az, hogy mindenki rendben van és elérhető távolságban, az felemelő érzés. Csak egy kérdés: hogyan segítenénk a szülőknek hirtelen, ha 5-600 kilométerre (vagy több) vagyunk tőlük? Talán csak a családcentrikusság szól belőlem, de úgy érzem, hogy a szüleinknek tartozunk ennyivel.

A kivándorlásnak vannak hátulütői (nem csak azt kell látni, hogy pénz áll a házhoz), amelyekre nem biztos, hogy fel vagyunk készülve. Irgalmatlan nagy áldozat, hogy ha két-három hétig nem láthatja az ember a gyermekét, vagy nem adhat jó éjt csókot a párjának. A kevesebb néha több. Természetesen vannak sikertörténetek, hogy akik külföldre mentek, azoknak milyen jó így meg úgy, de a legtöbb esetben azt látom, hogy ha haza szeretnének jönni, akkor már nagyon nehezen tudnak érvényesülni, és egyfajta szenvedési körforgásba kerülnek. Reménykedjünk benne, hogy Ódor Lajos, Szlovákia megbízott kormányfője is ezen gondolatok mellett érvel egykori iskolájának tanévnyitó ünnepén, s a fiatalok nagyobb valószínűséggel próbálják meg itthon az önmegvalósítást. Egyértelmű, hogy állami segítség nélkül nem megy (s jelenleg szinte semmit nem kapnak a „kezdő családok”), de ha elfogyatkozunk, akkor már nem is lesz kiért adni valamit…