A Győrtől nem messze található Mosonszentmiklóson született napszámos családban Kops István néven, a Kormos nevet 1944-ben vette fel. Édesanyja 1925-ben gyerekszülésbe halt bele, s miután apja újra megnősült, őt nagyszülei vették magukhoz, akikkel 1928-ban Budapestre költözött. Elemi iskolai tanulmányai után egy ideig kifutófiú, majd 1946-ig tisztviselő volt egy belvárosi gyarmatáru-kereskedésben.

A második világháború után a Püski Kiadónál dolgozott, lektori tevékenységet folytatott az Egyetemi Nyomdában, a Szikra Könyvkiadónál, majd 1948-ban az Országos Könyvhivatalban, 1949-től egy évig a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat dramaturgja volt. 1951-től haláláig az Ifjúsági Kiadó – 1957-től Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó – szerkesztőjeként dolgozott. Ő indította útjára és szerkesztette a Magyar irodalom gyöngyszemei és a Világirodalom gyöngyszemei című lírai antológiasorozatokat, valamint a Kozmosz-sorozatot, amelyben számos ifjú tehetségnek adott lehetőséget a bemutatkozásra.

Vallomásai szerint húszéves korában kezdett verselni, első, verses meséket tartalmazó kötete 1946-ban jelent meg Az égigérő fa címmel, első verseskötete, Dülöngélünk címmel 1947-ben látott napvilágot. Az ötvenes évektől két évtizeden át – politikai és magánéleti okokból – „csak” verses meséivel és műfordításaival volt jelen az irodalmi életben. Saját bevallása szerint önvédelemből kezdett gyerekeknek írni, hogy ne mondhassák róla, hogy nem ír, illetve ebben az időben kislánya, Anna is inspirálta. Egy interjúban így nyilatkozott: „A legjobb költők tanítottak rá, hogy milyen felelősség gyerekeknek írni, hogy a gyerekköltészetet szinte szavanként kell megkomponálni. Mert vannak hazug mesék és vannak igaz mesék. Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud a gyerekekhez szólni.”

Ebben az időszakban született meg mindmáig legnépszerűbb mesehőse, Vackor, „egy apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó”, akinek három kötetet is szentelt: Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról; Vackor világot lát; Vackor az első bében. Az első két kötet először Szántó Piroska illusztrációival jelent meg, a harmadik Reich Károly rajzaival, aki a későbbi kiadásokat is illusztrálta.

A hatvanas évek közepén szerelmi indíttatásból kisebb megszakításokkal három évet töltött Párizsban, ahol a Seuil és Gallimard Kiadóknak volt a lektora. A Szajna-parti város miliője felszabadítóan hatott rá, számos kiváló szerző, így például Tu Fu, Chaucer, Burns, Puskin, Max Jacob, Frénaud alkotásait fordította le magyarra.

1971-ben publikálta Szegény Yorick című verseskötetét, amelynek hetven versét huszonöt év költői terméséből válogatta. A karcsú kötet az érett költő vallomásos számvetése, lírájában, Lator László szavaival, „a valóság és a képzelet, az álmodozás és az anyagszerűség varázslatos egymásba játszódása” figyelhető meg. 1975-ben jelent meg utolsó versgyűjteménye, az N. N. bolyongásai. A két kötet között 1974-ben kiadta válogatott versfordításaiból készült kötetét Fehér mágia címmel.

Kormos Istvánt már életében legendák övezték: sokaknak volt róla története, szerelmeiről, három házasságáról, albérleteiről, éjszakáiról, kártyacsatáiról, sakkpartijairól, hallgatásáról és megszólalásáról, hűtlenségéről és nehéz hűségéről. Saját becslése szerint háromezer verssora volt, és harmincezer sornyi műfordítása. Tanítvány kollégája, Nagy Gáspár összegyűjtötte rövid kritikáit és a vele készült interjúkat A vasmozsár törője alatt címmel (1982).

Újra és újra kiadott verses meséin nemzedékek nőttek és nőnek fel, Vackor, a piszén pisze kölyökmackó a magyar gyermekirodalom alapfigurája lett. Költészete besorolhatatlan, tematikailag osztályozhatatlan, a mindenségre való törekvés, a menekülő szerelem, az elmúlás rémült bölcsessége és a költő der-mesztő magánya sugárzik belőle.

Munkásságát két alkalommal is, 1955-ben és 1972-ben József Attila-díjjal jutalmazták, 1977-ben pedig neki ítélték a Radnóti-díjat is, de ezt már nem tudta átvenni, az év október 6-án Budapesten meghalt.