Hosszabb ideig azonban ez sem érdekli. Elunja. Fárasztó is tud lenni a mi munkánk, vagy éppen nem szívesen csinálja az ember, vagy máshoz lenne kedve, ha meg sok dolga van, akkor semmittevésre vágyik, mondja.

Olyan nincs, hogy épp egy ilyen fázisában megszállja az ihlet, és ír valamit? Például egy dalszöveget?

De, volt egyidőben. Mostanában már nincs. Valahogy elmúlt. Mindenféle korszakok voltak. Kabarétréfát írtam, amit később a rádióban előadtam. Forgatókönyveket, amelyeket megrendeztem a televízióban vagy filmen. És igen, volt olyan időszak is, hogy a dalszövegekből lemezek lettek, évekkel később meg szóltak, hogy a lemezekből csináljak koncertet. Azóta is járjuk a városokat, hegyeket, dombokat, vizeket. Mostanában viszont nem írok semmit. Volt, hogy átírtam egy színdarabot, vagy színdarabot írtam, amit a csehek is bemutattak. Spencer Tracyről szólt, mert valaki egyszer fiatalkoromban, amikor még Spencer Tracy is nagyban élt, azt mondta nekem, bizonyos vonásaink hasonlóak. Például az orrunk íve, a szemhéjunk állása. És akkor azt gondoltam, érdekes élete volt, írok róla egy színdarabot, amit el is játszhatok, talán tudok jó helyzeteket teremteni magamnak. Kisebb színpadot igénylő darab volt, a Pesti Színházba való. De ott aztán nem jött össze valahogy. Léner Péter, a József Attila Színház akkori igazgatója egyszer meglátta a kezemben. Mi az a darab, ami nálad van? – kérdezte. Én írtam, és el is játszanám akár, mondtam. Elolvasta, és meghívott vele a József Attila Színházba. Szóval még ilyesmire is vetemedtem. Először rendező akartam lenni. Mindenféle filmforgatókönyveket írtam. Aztán színdarabot Joseph Heller híres regényéből, A 22-es csapdájából. Akkoriban kerültem a Vígszínházhoz, meg akartam rendezni, de valahogy elgyávultam. Sokszereplős volt, grandiózusnak képzeltem. Nem akartam csak úgy ott ülni a színházban, amikor mindenki olyan nagy dolgot csinált körülöttem. A végén mégis megrémültem tőle.

A filmezéstől, a kamerától sosem idegenkedett?

Attól soha, mert kora gyerekkoromtól ismertem. Filmes is akartam lenni, holott technikailag a film tűnik nehezebbnek. De azt már gyerekként, ösztönösen megtanultam. Egy gyerek könnyebben tanul, mint egy felnőtt. S mivel tízéves koromban elkezdtem forgatni, kis szerep, nagyobb szerep, főszerep, megtanultam, hogyan zajlik a filmezés. De A 22-es csapdájától megijedtem. Itthon feküdtem, krimit olvastam, tévét néztem, ettem vagy aludtam, és úgy éreztem, depressziós vagyok, és az egész a félelemtől van. Várkonyi Zoltán főiskolai tanárom volt akkor a Vígszínház igazgatója. Szólt Kapás Dezsőnek, aki őrült tehetséges rendezője volt a társulatnak, hogy a Kern összeszarta magát, rendezze meg maga! Jó, de akkor játssza a Kern, mondta Kapás. Megcsináltuk. Nagyon szerettük. A lustaság egyébként nem mindig tölt el örömérzettel, de néha meg igen. Bonyolult ez az egész, mint amilyen az élet.

Nem is érez ingerenciát leülni néha a számítógép elé, vagy kezébe venni a tollat? Kihűlt, elcsitult az írásvágya? Vagy egyszerűen csak kikapcsolta?

Nem kapcsoltam én ki semmit. Megszoktam az iskolában, hogy megmondják, mit kell csinálni, megtanulni. A színművészetin is ez volt. Megkaptuk a feladványt. Magától értetődött, hogy azt megcsináltam. Bizonyos dolgokat meg kell csinálni. Kötelező. Hátránya is van, például régen minden barátommal, barátnőmmel, ismerősömmel, rokonommal este hétre beszéltem meg, hogy találkozzunk egy presszóban, vagy nála, esetleg nálam, de a vége az lett, hogy színészként ezt nem tehetem meg. Este hétkor előadásom van. Kívülről irányítanak. Ha meg éppen nem volt dolgom, és magamtól csináltam ezt vagy azt, akkor azért, mert valamit ki akartam fejezni, el akartam mesélni, úgy – gondoltam –, ahogy csak én tudom.

Első játékfilmje, a Sztracsatella már így született?

Az is inkább felkérésre… Negyvenhét éves koromban azt kérdezte tőlem Rózsa János, az Objektív Filmstúdió akkori vezetője, hogy miért nem csinálok filmet? Nem mondta senki, hogy csináljak, feleltem. Nem is biztos, hogy tudnék, vagy nem is engednének, mert nincs végzettségem, nem tanultam filmrendezést. De már rendeztél a televízióban, biztatott Rózsa, írj forgatókönyvet, és csináld meg a filmet! Nekem nem jut eszembe semmiféle történet, író kellene, mondtam. Aztán jött a nyár, lementünk a Balatonra, eljött hozzánk egy barátunk, aki elmesélte, hogy mi minden történt vele, válás, botrány, sírás-rívás, rengeteg kellemetlenség. Na, ezt például meg lehetne írni, gondoltam. Legyen akkor olyan foglalkozása a főszereplő pasasnak, amit én szívesen játszom. Legyen karmester, mert a zenészvilág engem mindig érdekelt. Megírtam a forgatókönyvet, pályáztunk, nyertünk, Rózsa János azt mondta, jól van, csináld! Szereztünk hozzá pénzt, és megszületett a film. A színházban kicsit máshogy van. Szól az igazgató vagy a rendező, hogy most ezt játszd el! Kiírják a próbatáblára, hogy mi lesz a feladatod. Vagy felhívnak egy másik színházból, hogy van itt egy darab, abban van egy szerep, ha ráérsz, és van kedved, csináljuk meg! A felkérések tulajdonképpen ellensúlyozzák a lustaságot.

Ellene mennek.

Hetvenöt éves vagyok. Már azt a kérdést is felteszik nekem, hogy mikor hagyom abba? Vagy hogy nem kellene egy kicsit lassítani? Nem kell ennyit ebben a korban! Közben nyugdíjba vagyok kicsit menve már. Kicsit korábban mentem, szakmaiba. Én még azt hittem, középkorú vagyok, pedig már akkor azt mondták: Kern bácsi, meghoztuk a nyugdíját! Ma már nem mondják, mert valamilyen bankba utalják át. Kézbe nem kapok soha egy fillért sem. Itt át is térhetünk arra, hogy engem sajnos zavar ez a modern világ. Nem ebbe születtem. A komputer, amihez nekem semmi közöm, valahogy kimaradt az életemből. Az előbb, amikor az volt a kérdés, miért nem ülök le egy számítógép elé pötyögni valamit, arra gondoltam, azt fogom válaszolni, hogy azt sem tudom, hogyan kell kinyitni a komputert, nemhogy gépelni! Olyan jó volt régen felmenni a pénztárba a Vígszínházban, mint egy üzemben vagy egy gyárban, és odaadták a kezembe az előző havi fizetésemet. Nekem az tetszett. Most elutalják a bankba, vagy automatából kell kivenni, aminek semmi értelmét nem látom. Biztos sokat segít a komputer a gyógyászatban, csillagászatban és mindenfélében, én valahogy nem szeretem.

Az élet más területén mennyire praktikus? A fehér koncertingét például ki tudja vasalni?

A feleségem, ő tud vasalni. Én nem. Egyáltalán. Semmit nem tudok, csak a fentebb felsorolt dolgokat. Meg krimit olvasni, televíziót nézni, enni és aludni. Az élet dolgait Jutka viszi. Ami nagyon nagy dolog, óriási könnyebbség nekem. Elvégez egy csomó mindent, amit én tényleg nem tudok. Vagy tudnék, ha nagyon rá lennék szorulva. De szerencsére nem vagyok.

A fehér ing mellett a farmer is szeretett ruhadarabja. Ez a bevált koncertviselete. Farmernadrágja már a hetvenes évek legelején is volt. Genovában, a bolhapiacon vette. Hogyan jutott el oda?

A Sárika, drágám! című filmmel voltunk San Sebastianban, és kocsival jöttünk vissza Sándor Pállal. Akkor álltunk meg Genovában, és elmentünk a bolhapiacra, ahol nemcsak régi, hanem vadonatúj dolgokat is lehetett venni. Divatos farmeringet, nadrágot, ami akkor itthon még nem volt. Övet, cipőt és egy amerikai katonakabátot is vettem. Nagyon szépen felöltözködtem, mert tudtam, hogy az Pesten milyen nagy dolog lesz. Nem mindenki járt ilyesmiben. Hülye gondolat, de azért elmondom. A rendszerváltásnak nagyon kellett örülni, mert azt hittük, olyanok leszünk, mint Ausztria, ami nem teljesen következett be. Vannak itt különböző bajok, ami már politika, ahhoz pedig nem nagyon értek. Mindenesetre nagyon fontos, hogy itthon is lehet már mindenféle jópofa dolgot venni, és ez mégis furcsa szomorúsággal tölt el engem. Sokkal jobban szerettem utazgatni a világba, mindig valamit venni odakint, és hazajönni azzal, hogy na, nézzétek, milyen jó farmerem van nekem, amilyen nektek nincs! Ennek már vége. Itthon is lehet szép dolgokat venni. Van viszont egy másfajta emlékem is. Kútvölgyi Zsikétől tudom, hogy egyszer Bécsben, amikor ott adtunk műsort, álltam egy cipőbolt kirakata előtt az éjszaka közepén, és egy világosbarna, magas szárú cipőben gyönyörködtem, de mivel 340 schillingbe került, és nekem csak 210 schillingem volt, nem tudtam megvenni. Zsike szerint folytak a könnyeim. Az utazgatás már lejjebb szorult az életünkben. Inkább a tengerhez megy az ember, de nem szabad nagyon lesülni sem, az erős nap árt a bőrnek, vagy pedig múzeumba kell járni, amit én egy idő után el szoktam unni. Olyankor szoktam bemenni egy áruházba, és venni egy különös zakót, de ezért sem kell már külföldre utazni.

Nyáron sem volt, csak a Balatonnál?

Idén nyáron különösen nem mehettem, mert filmet forgattunk. Azzal nagyon el voltam foglalva. A nyár másik felében pedig a Belvárosi Színház produkcióival utazgattunk.

Koncertkörútjainak határon túli, nekünk határon inneni állomásai is vannak. Két dalának a háttértörténete érdekel. Az egyik a Lövölde tér. Abban azt énekli, hogy ott mindig hideg van, és fúj a szél. Én még ezt soha nem tapasztaltam ott.

Én meg nem is álltam ott soha. Nem is ismerem a Lövölde teret. A Kosztolányi Dezső tér, az a hideg! Fiatalkoromban oda udvaroltam. Legalábbis arra a környékre. Tél volt, mínusz tizenhárom fok, zuhogott a hó. De azt, hogy Kosztolányi Dezső tér, nem lehet elénekelni. Se ritmusa, se dallamlehetősége nincs. Nem szépen szól. Ezért cseréltem le Lövölde térre.

Moszkvai kalandját is részletesen elmeséli egy dalban. Akkor annak is csak a fele igaz? El van fikciózva?

Kicsit el. De valami hasonlót én is megéltem.

Mikor járt legutóbb Moszkvában? Ezt csak azért kérdezem, hogy volt-e alkalma megköszönni a városnak, hogy ekkora sikerrel énekel róla?

A Szovjetunió megszűnése óta nem jártam ott. Az új Moszkvát nem láttam. Nem is tudtam megköszönni neki a hajdani élményt. Jurij Petrovics Ljubimovnak, a világhírű Taganka Színház egykori igazgató-főrendezőjének viszont megköszöntem, sajnos már csak nekrológban, hogy rám osztotta Raszkolnyikov szép szerepét a vígszínházi Bűn és bűnhődésben. Elnézést kértem tőle, hogy időnként rosszul viselkedtem, de már tudom, milyen sokat tanultam tőle azáltal, hogy másképp gondolkodott Raszkolnyikovról, mint ahogy azt Móricka, adott esetben én elképzeltem. A regényben ugyanis az áll, hogy Raszkolnyikov magas, jóképű, kék szemű fiú, aki ott settenkedik a moszkvai éjszakában, és mindjárt meg fog ölni egy öregasszonyt. Nem értettem, miért osztotta rám a szerepet a rendező, hiszen én egészen más alkat vagyok. Kérdeztem is tőle, és azt mondta: azért, mert látni az arcomon, hogyan gondolkozom. Neki ez fontosabb volt, mint az, hogy valaki hogyan néz ki.

Mesélte, hogy Tomanek Nándor tanította meg arra, hogyan kell színházban viselkedni. Kioktatta, mint fiatal pályatársát?

Kicsit szemtelen, a kelleténél vagányabb, nagyszájú fiú voltam, ő meg egy kicsit szelídíteni akart rajtam. Sokat filmeztem vele. Egyszer később szálltam be az autóba, ő már ott ült, negyedórája várt rám. Sok ilyen marhaságot csináltam fiatalon. Ma sem vagyok olyan nagy szabálykövető, vagy olyan nagyon rendes, mint ahogy az elvárható lenne. Néha vannak, akik felhívják a figyelmemet arra, hogy bizonyos dolgokat nem tehetek meg. Az egész erkölcsi világomat persze most nem fogom elmagyarázni az olvasóknak. Legyen elég annyi, hogy jó bonyolult. De Tomanek Nándortól sokat tanultam. Rendes, nagyon fegyelmezett és nagyon jó színész volt. Egyébként az sem nagyon állítható, hogy a rendetlenek, a borzasztóak, a vadak a jó színészek, akik pedig rendesek, azok nem olyan jók. Erre nincs szabály. Mint ahogy arra sem, hogy mi mitől lesz jó, hogyan is alakul ki a jó. Nem hiszem, hogy van olyan színész, rendező, igazgató, tervező vagy bárki, aki színházban dolgozik, és köze van a művészi munkához, és azt mondaná, hogy na, most csináljunk egy rossz előadást! Hogy bukás legyen a vége. Ilyen nincs. Mindenki azt szeretné, hogy a lehető legjobban sikerüljön az egész. És mégsem lesz minden előadás jó. Ez olyan furcsa, igazságtalan dolog a művészetben. Egyáltalán nem számít, hogy mit határoz el az ember. Valahogy úgy alakul az élet, hogy vagy jó leszel, vagy nem… De miért?

Kisfiúként egy „nagy öreggel”, Szabó Ernővel játszott a Kaland az állatkertben című filmben. Ő volt később a legendás Hannibál tanár úr Fárbri Zoltán alkotásában. Kedvelte őt?

Nagyon helyes, remek színész volt. Ezzel a szerepemmel kezdtem el a filmes pályát. Véletlenül akadtak rám egy napközis táborban. Filmesek jöttek, szőke, tíz év körüli kisfiút kerestek, aki el tud játszani egy srácot, akinek A Pál utcai fiúk a kedvenc könyve. Folyton hordja magával, és olyan akar lenni, mint Nemecsek. És kiválasztottak. Ennek hatvanöt éve. Nagyon régen van ez a pálya körülöttem, és én a pálya körül. Most meg kaptam egy akkora filmfőszerepet!

Ma este gyilkolunk a címe. Végig ott van benne.

Két hónapig forgattuk. Reggel héttől este hétig ott álltam egy kamerával szemben, sok nagyon helyes, korombeli kollégával. Kicsit krimi, kicsit vígjáték. Remélem, jó lesz, amit a nézők szeretni fognak. Nagyon jól éreztem magam a forgatáson. Szeretek filmesek között lenni. Akár rendezőként, akár színészként, de még tán operatőrként is jól érezném magam, ha értenék az egyre bonyolultabb technikához. Csak nem értek.

Öregotthonban lakó, idős színészt játszik a történetben, aki a hetedik feleségét is elhagyta, mert unta, nem szerette, undokul viselkedett vele, de még az otthonban lakó színésztársait is leripacsozza. Jutalomjáték az ilyen szerep.

Lehet. Ha jó leszek, és a film is jó lesz. De fogalmam sincs, hogy ez így lesz-e. Pillanatnyilag reménykedem.