A hidegháború utolsó időszakát az Egyesült Államok hegemóniájának kiteljesedése és a szovjet állam összeomlása övezte. Majd miután a nagy ellenség térdre került, a Fehér Ház is hirtelen egy üres térben találta magát. Gyakori, és a popkultúra termelte ki a legtöbb példát arra, hogy a hőst az ő nemezise határozza meg, s ha ez utóbbi eltűnik, a hős létezésének oka is megkérdőjeleződik. „Szerencsére” Vlagyimir Putyin ezt a folyamatot teljesen átírta.

Kelet-Közép-Európa történelmi végzete, hogy a birodalmak átjáróháza a régió. A mai Magyarország és Szlovákia területe a keletről nyugatra vagy a nyugatról keletre tartó hódítók felvonulási területe volt szinte mióta írott történelem létezik.

A rendszerváltást követően ez a szerep átértékelődött mind a NATO-, mind az EU-tagság létrejöttével. De különösen felértékelődött ez a szerep Ukrajna legújabb kori kálváriájának kicsúcsosodásával. Az „újorosz” birodalmi értelmezés Ukrajnát mint Oroszország részét látja, látná, ha ezt Ukrajna népei hagynák. Csak hát fura dolog az az újsütetű szabadságvágy, szuverenitási mizéria. Egy hódítónak csak addig fontos a szomszéd szuverenitása, amíg az hasznos eszköz számára, mások szabadsága természetesen eldobható, vagy ahogy azt a propaganda szokta sugallni: a szabadság mint olyan újracsomagolható.

Ezen keleti törekvések tükrében nem meglepő – és valljuk be: egyre nehezebben magyarázható – Moszkva érdeklődése és barátkozási gesztusai egyes uniós országok irányába. Egyébként a kör négyszögesítésének feladatát is überelte a tény, hogy megfelelően adagolt propagandával tényleg igazsággá változtatható a hazugság, a Kremlből békegalambokat eregetnek, Brüsszel pedig az új Moszkva – igencsak érdekes képzavar, valljuk be.

A lényeg, hogy: ha valamit nem tudsz meghódítani, tedd tönkre belülről! Szun-ce, a háborúzás mestere is hasonlókat tanácsolna. Nem tudom, hogy Putyin ismeri-e a kínai stratéga munkásságát, mindenesetre a régi KGB-s szovjet stratégiáknak nagy ismerője. „Ha nem találsz egy kerítésen kaput, vágj rajta egy lyukat!” – Orbán Viktor pedig bólintott. Persze amit a magyar „vezető” csinál, az a szuverenitás mintapéldája, ugyanezt a varsói szerződésen belül intervencióval jutalmazták, de persze ezt is el lehet felejtetni az emberekkel, ahogy azt is, hogy egy újságíró megölése egy egész ország számára tette egyértelművé, hogy a miniszterelnök a szervezett bűnözéssel fúj egy követ.

Akárhogy is van, Robert Ficónak mint régi kommunistának, akarom mondani szocialistának, aki kicsit nemzeti – megint csak képzavar –, egy szövetség csak addig fontos, amíg érdekében van. Ennek jelei pedig a nemrég félrevert harangokkal ünnepelt Orbán–Fico házasságban is megjelentek. Hiába, a két férfi szerelmét ugyanaz teheti tönkre, mint egy „konzervatív kapcsolatot”: az érdekek különbsége.

Amíg az utcai harcos doktor miniszter az európai jobboldal simogatását élvezi, Don Robert a szocialista, balos stigmával már nehezen talál utat és teret. Ő mindig is szürkébb és fantáziátlanabb volt Viktorunknál, még az uniós források megcsapolását sem volt képes intézményesíteni rendesen. Nem beszélve a szlovák–magyar terhelt kapcsolatokról, amelyek Szijjártó szerint virágoztak – nos, a dunaszerdahelyi szurkolóknak meg Malina Hedvignek erről valószínűleg más a véleményük.

Ilyen körülmények között Putyin emberei, barátai továbbra is egy szövetség leépítésének büszke eszközei lesznek talán, de hogy ez a tandem képes lesz-e kölcsönös virágzásra, már nem olyan biztos. A V4-ek tetszhalott valóságában inkább valószínű, hogy párhuzamosan versenyeztetett résztvevők külön-külön küzdenek majd a keleti figyelemért – a kérdés majd az lesz, hogy ezt a bűnös Nyugat meddig nézi majd tétlenül.