Míg első hallomásra bennem is mint szülőben az a gondolat jutott felszínre, hogy még szép, legyen megtiltva, sőt haza se hozzák az iskolatáskát, csak ha már oszladozóban van a benne hagyott tízóraik maradékai miatt, de aztán mérlegre tettem a hozamot és a veszteséget.

A házi feladat, bár gyakran a tanár eszköze a rendetlen osztályközösség megzabolázására, több fontos területre kihatással van. Az első a diák fegyelmezettsége, hiszen az otthoni feladatot neki adták fel, neki kell teljesítenie, kötelesség. A második fontos küldetése a házi feladatoknak egyértelműen a gyakorlás, az új ismeretek bevésődése, melyhez idő és türelem szükséges. A házi a türelmet több szinten edzi, s nemcsak a gyerekét, hanem a vele tanuló szülőét is. Tehát a harmadik jelentősége abban van, hogy anya és apa tisztában legyen a lurkója képességeivel, hiszen a közös tanulás során elkerülhetetlen, hogy ezzel szembesüljünk. Így kisebb az esélye annak, hogy a bizonyítványba kapott érdemjegyet megkérdőjelezze az elfogult szülő.

Igen ám, a lecke nagyon fontos, főleg azon diákoknak, akiket még érdekel annyira az iskola, hogy az elvégzésére időt szánjanak. De akik már kellően motiválatlanok, az érdemjegyek nem érdeklik, akkor a lecke arra jó, hogy azt letagadják a szülők előtt, majd másnap teljes nyugalommal végighallgassák a tanár szidalmát az el nem végzett feladatért. Így önmaguk fokozzák a motiválatlanságukat: a pedagógus a tanításban, a gyerek a tanulásban.

A házi lecke tájainkon valóban az alsó tagozaton fontos és nélkülözhetetlen. Ott, ahol még a tanulás nem rutinból történik, ahol a figyelem megtartása csak rövid időre sikerül. De azt gondolom, itt sem a mindennapos leckeírás lesz az igazi segítség, hanem az iskolában zajló, a pedagógus és a diák közti aktív munka. Ma már sok iskolában a Napsugár módszer szerint csak szerdán és pénteken van az iskolatáska a szülőkre bízva, illetve a tanító néni hazaküldheti azt a tananyagot, amit a tanuló kevésbé tudott az órán és a napköziben megjegyezni. A módszer sokat segít a diákok önállóságra nevelésében, és fel is szabadítja a szülő-gyerek kapcsolatot a napi gyakorlás feszültségétől.

A házik eltörlése mellett szól az az érv, hogy az a gyerek, aki nyolc órát ül az iskolapadban, miért kell, hogy otthon további órákat töltsön magolással és leckeírással? S ha már itt tartunk, a sokszor értelmetlen leckék, amelyeket a Google old meg, vagy jobb esetben a szülő, mire valók?

Azon gondolkodtam, ha a felsős diákoknak vagy a középiskolásoknak elengednénk a leckét, mivel töltenék ki a fennmaradó időt? Vajon lenne-e értelmes elfoglaltságuk, vagy inkább passzív pihenéssel, esetleg a táblagép, mobil nyomkodásával telnének a tétlen esték? Vajon az jobb lenne nekik?

Így nincs okos válaszom, szabaduljon-e anya meg apa a házitól, jaj, pardon, a gyerek. Mert ugye a házi kötelesség, ahogy majd a felnőttlétben oly sok minden. De ha erről akarnánk a gyerekkel beszélni, ő rázendít arra, hogy mit tudhat az őskövület anyja! Most sokkal nehezebb gyereknek lenni!

Mi lehetne az írásbeli házik helyett? Képesek vagyunk-e együttműködni a gyerekkel annyira, hogy felkeltsük a figyelmüket, és maguk akarjanak egyre többet tudni az adott anyagból? S ha erre nem kerül sor, hogyan fogadjuk el mindezt a gyerektől? Vágjuk rá, hogy jól van, nem kell tudnod, sebaj, ha a szlovák ragozás nem megy, majd egyszer megtanulod?

Néhány hete az egyik barátnőm mesélte, hogy a gyereke mostanra annyira ignorálja az iskolai kötelességeit, hogyha otthon ő meg is tanítja vele a tudnivalókat, a gyerek a tanári kérdésre nem válaszol. Akkor se! Mondhatnánk: ez a gyerek sebzett, lázad, biztos bántották, de sokkal egyszerűbb a felállás. Utál tanulni, felelni, írni, és nem, nem akar érettségit meg diplomát. Majd dolgozik két kezével. Az anyukája pedig még nyomja őt, legalább meg ne bukjon a gyerek! Aztán lesz valahogy. Az biztos, a házi feladatokat mindig ő csinálja meg.