Húsznál több az ülőhely, de ritkán van olyan, hogy csak úgy akárhová le lehet huppanni. Van olyan, hogy statisztika – az egy komoly és fontos dolog –, az már csak tudja, mennyien vagyunk. Három év alatt megkétszereződött a létszámunk! Sokan lettünk. A járvány idején elhanyagolódott sok eset, amikor mindenki félt orvoshoz menni. Most ugrott ki, de rendesen. Megkétszereződöttünk! Sztahanovista módon. Hát akarta ezt a radai rosszseb, az, de nem mi! Napi ötven páciens átlagos napnak számít itt. Csakhogy… Itt nem úgy van, hogy ferdén ránéznek az emberre, kész, diagnosztizálva van, kiírják a gyógyszert, aztán mehet isten hírével. Itt az nem úgy megy! Bonyolultabb kissé.

Mindenki fáj. Azt nem jó látni. Mindenkinek fáj valahol valami. Ami feltűnő, hogy aki régebbtől jár ide – mint én is –, az egyre kevesebb régi ismerőssel fut össze. Vagy eggyel sem. Menet közben – félévenként jár ki egy ellenőrzés – néhányunk elhullott, elvesztette a csatát is meg a háborút is. Folyamatos csatázás van, állóháború. Így megy ez. A halálozási arány erős, a gyógyulási gyengébb. Nem az orvosokon múlik! Nem a személyzeten, nem is a felszereltségen. Ezek az orvosnők, nővérek itt mind emberfeletti munkát végeznek. Mosolyogva. Ennek a titkát nem fejtettem még meg. Beszélgetnek a páciensek, kint, a váróban, jobb esetben. Ki mit, merre, hogyan, miért, minek. Nem kell elvárni mély filozófiai és tudományos kérdések megoldását. Csak úgy mondjuk a magunkét. Hogy voltunk néhányan voksolni, hogy azt is kellett, meg kell is még idén. Volt közülünk olyan is, aki kihozatta az urnát. Már csak viccből is. Mondván, isten tudja, mi lesz, legalább szokom azt a szót, hogy urna. Így megy ez itt! Szokjuk a szavakat. Fáj? Fáj. Nagyon. Hajaj! Hajaj! A hajajaj? Az már politikai véleménynyilvánítás, annyira nem fajulunk el. Pedig néha hajajaj! Nagyon az!

De azért ide jár ám mindenféle ember. Mondja az egyik, ne fehér cukrot, csak barna cukrot egyek! Ezen elgondolkodom. Hogy hát mi ez a „tanács”? Hiszen a cukor – mélyen beásva iskolai emlékeimbe, amikor a szerveskémia-órán ezt vettük –, hát az valahol mindegy, hogy milyen. Már hogy fehér-e avagy barna, így gondolom. Vegyileg nem sok az eltérés, azaz talán semmi. Megnézem lopva a telefonban, nem tévedek-e. Ott ilyesmit olvasok, hogy az édes íz állítólag összekapcsolódik az emberi tudatban a melegség, a gondoskodás, a szeretet élményével és annak érzésével. Azt írja a nagyokos, ez az internet, hogy az édesség a túlélés íze. Hát akkor biztos ezért beszélnek ennyit róla ezen az osztályon! Lehet még azért az is, hogy bizonyos rétegröntgenes diagnosztikai eljárásoknál cukros oldatot itatnak a beteggel, mert a rákos sejtek is szeretnek túlélni, szeretik a cukrot, azt meg úgy külön csípik, jobban kimutathatók a rétegröntgenes vizsgálatnál, ha cukrot kapnak a fránya rákos sejtek. Fene essen bele, hát erre nem megkívánom az édeset! Kotorászok tapintatoson a táskámban, hátha van ott valami kis keksz, csoki, akármi, pedig tudom, most mondták nekem, hogy a cukor!

A másik kolléga azt mondja, más az oka. A Csernobil, hogy az! Mi még emlékszünk arra, hogy 1986 áprilisa végén úgy röntgeneztek, hogy a pácienst kelet felé fordították, a filmet meg elhúzták a háta mögött. Bizony! Szakállas vicc. Ezen legalább lehetne nevetni. Édesen. De nem. Mert keserves. Az is, hogy megint senki ismerős. Az meg nagyon az, hogy huszonéves beteg jön. Riadtan, kisírt szemmel, hogy jaj, most akkor mi lesz? Mi lenne? Valaki elsüti a macska szájában a papagáj viccet, de ez nem segít. A huszonéves beteg nem ismeri ezt a viccet. Csernobilt legfeljebb sorozatként. Sorra kerülök. Markerokhoz vérvétel, előjegyzés rétegröntgenre, leletek átnézése, néhány emberi szó. Tíz percnél alig több. Még sokan várnak kint. Már megint sokan várnak. Megkétszereződött a létszám. Hajaj! Hajajaj! Megyek sorozatot nézni, az majd elveszi a figyelmem. Na meg majd én is kihozatom az urnát voksoláskor. Szokni kell a szavakat!