Olasz István meglepődve fogadta a Galántai Városi Hivatal tájékoztatását arról, hogy a város díját kapja évtizedekig tartó szolgálata elismeréséül belgyógyászként. Nem volt ugyanis olyan érzése, hogy valami rendkívülit tett volna az alatt a 37 év alatt, míg a galántai egészségügyi intézményben dolgozott. Mint fogalmazott, az első naptól a nyugdíjba vonulásig Galántán, utána még hét évig a nádszegi hospice-házban dolgozott. Számos orvos kezdte a pályáját az irányítása, nevelése alatt, akiknek legtöbbje ma is valamelyik galántai szakrendelőben vagy az ország valamelyik klinikáján dolgozik, illetve nővérek szereztek specializációt a segítségével. 1967-ben végezte el az orvosi egyetemet, utána rögtön Galántára került az akkor egy osztállyal, Tilinger főorvos vezetésével működő belgyógyászatra, a mostani öreg kórházba. Olasz István egy idő után főorvoshelyettesként dolgozott, majd Zdeno Tilinger halála után, 1987-ben a helyére került. 

Miért lett orvos és miért éppen belgyógyász? 

Nem volt különösebb motivációm, hogy miért akarok orvos lenni. Vízkeleti vagyok, szerettem az ottani alapiskolába járni, mindig jól tanultam. Úgy éreztem, ehhez mérten választok majd pályát. Faluhelyen szokták mondani, hogy aki jól tanul, az vagy pap lesz, vagy orvos. Mivel meg akartam nősülni, ezért az utóbbit választottam. A galántai gimnáziumban a tanárok mindegyike odaadóan segített a továbbtanulásban, felkészítésben, hogy elinduljak ezen a pályán. A szüleim már nyugdíjasok voltak, amikor bekerültem az egyetemre, hatalmas hálával tartozom nekik a támogatásukért. A kézügyességem sosem volt kiemelkedő, ezért az orvosi pályán belül egy elméleti, sok tanulást, gondolkodást megkövetelő szakot választottam, így lettem belgyógyász. Az orvosi egyetemen hatalmas mennyiségű anyagot kell megtanulni, nem lehet logikával felépíteni a tudást. A fiziológia tankönyv például két 1200 oldalas kötetből áll, azt egyszerűen be kellett venni, arra hónapok kellettek, komoly kihívás volt. 

Milyen diák volt? A tanuláson kívül mivel foglalkozott?

 Mással nem foglalkoztam, mint az orvoslással. Ahogy egy belgyógyász professzor mondta egyszer, a hobbija a munkája, így voltam vele én is. Természetes volt, hogy miután ezt választottam, kitanultam, ezt csinálhattam. Sosem volt teher, adott volt, hogy ez így jó. 

Milyen volt orvosnak lenni a pályája elején és később, több évtized elteltével? 

Időszakonként más-más feladatot kellett végezni. A pályakezdő fő feladata a tanulás, tudásszerzés. Amikor az első szakvizsga után már saját szakrendelőm volt, egyéni döntéseket kellett hozni. Az is egész más volt, amikor főorvoshelyettes, később főorvos voltam, a kórházi teendők, a diagnosztika és a kezelés mellett az osztály szervezési feladatait is el kellett látni, nagyjából negyven személy munkáját kellett igazgatni. 

Volt példaképe, mentora, akire felnézett? 

Leginkább Zdeno Tilingert mondhatom példaképemnek, ő vezetett be a belgyógyászat rejtelmeibe, buktatóiba és szépségeibe. De ott volt még doktor Dinka és Šafár, akik csak 3-4 évvel voltak nálam idősebbek, mégis sokat lehetett tőlük tanulni. Mire törekedett orvosként? Sosem voltam igazán ambiciózus. Van olyan, hogy meg akarunk felelni önmagunknak, a családunknak, a környezetünknek, de ami a legfőbb célom volt, hogy a betegnél megállapítsam a panaszok és eredmények alapján, hogy milyen betegsége van és az akkori tudománynak megfelelően a legjobb kezelési módot alkalmazzam. 

Mennyire lehetett tartani a lépést a tudomány állandó fejlődésével? 

Mikor 1967-ben Galántára kerültem, az egészségügy helyi és országos viszonylatban egy bizonyos szinten volt, de még fejlődést vártunk, ami be is következett egyrészt a műszeres felszerelés terén, másrészt új diagnosztikai és kezelési módszerek jöttek be. Ez nem egyszerre, hanem fokozatosan történt, amit meg lehetett tanulni és be lehetett vezetni a napi rutinba. Fokozatosan segítette a munkánkat és összehasonlítva a tudomány mostani állását a régivel, óriási fejlődés van az egészségügyben. Tiszta szívvel ki tudom jelenteni, hogy a szlovákiai egészségügy, a medicina mint tudomány magas szinten van. Hiányosságok a gyakorlati alkalmazásban vannak. 

Követi még a tudomány fejlődését? 

Valamennyire igen, de aktívan már nem. Két-három éve a kapcsolatok is lassan megszakadnak azokkal az orvosokkal, akikkel együtt dolgoztam, de a tv-t, az újságot figyelem. A fiatalok hozzák a híreket. Annak idején a családban én voltam az első orvos, később lett a rokonságban is, most az egyik unokám ötödéves orvostanhallgató, gyermekorvos vagy belgyógyász szeretne lenni. Gondolom, hogy részben az én hatásomra is szeretné ezt a pályát választani, hiszen sokat beszélgetünk ilyen témákról, megvitatunk különféle kérdéseket. Az udvarlója szintén orvos, a lányom gyógyszerész, egy másik unokám idén érettségizik, de a tanulmányi versenyek eredményei alapján már felvették a természettudományi egyetemre. 

Hogyan lehetett összeegyeztetni a munkát a családi élettel? 

A feleségem 34 évig praktizált fogorvosként, neki is vállalnia kellett szolgálatokat a rendelőben végzett munka mellett. Az osztályon is napi szinten voltak szolgálatok, de mivel nyolc orvos dolgozott ott, így 4-5 szolgálat jutott mindenkinek havonta. Az volt a szerencse, hogy a feleségem szülei sokat segítettek a lányunk és fiunk nevelésében, nélkülük nem tudom, hogyan lett volna, hálával tartozunk nekik. 

Mivel foglalkozott a nyugdíjba vonulás előtt? 

62 éves koromban vonultam nyugdíjba, de folytattam a munkát. A galántai kórházban a két belgyógyászati osztályból egy lett, így a Nádszegen akkor megnyílt szociális és egészségügyi központ szakmai támogatója lettem. Egy teljesen más időszak volt. Gyógyíthatatlan betegek ellátása volt a feladat, tehát nemcsak belgyógyászati problémákkal, hanem nagyon sokféle betegséggel találkoztam, olyan emberekkel, akik segítségre szorultak a betegségük utolsó stádiumában. Nem volt elég a belgyógyászként megszerzett tudásom, hanem főként neurológiai és pszichiátriai ismereteket kellett megtanulnom, hogy megfelelő színvonalon tudjuk ellátni a pácienseket. Ez egy új kihívás volt, de nagyon jó kedvvel és odaadással végeztem a feladatokat. A nővérek különféle szakterületekről érkeztek, ezért olyan kezelési, gondozási formát kellett kialakítani, amely megfelelt a hospice-ellátás kritériumainak. Komoly munkát igényelt, nagyon szerették a nővérek is. 

Hogy telnek mostanában a mindennapok? 

A délelőttök újságolvasással és a kertben is kell dolgozni. Mivel főzni nem tudok, legalább besegítek a konyhában a feleségemnek. Ha bejelentkeznek a gyerekek, akkor az előkészületek nem egy órát, hanem akár egy-két napig is tartanak. Amit régebben 1-2 óra alatt elvégeztünk, arra már fél nap is kell. Bérletünk van a komáromi színházba és Felsőszeliben is szívesen veszünk részt rendezvényeken.