Ahogy a felnőtt életünkben egyre fokozottabb a tempó, úgy gyorsul fel és telítődik túl a gyerekek világa is. Alapjáraton ez az ingerelárasztott világ túl sok a gyerekeknek, túl sok képi és hanghatás, információ, program, foglalkozás, játék, kütyü. De nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk, felnőtteknek is. Mi is feldolgozatlanul sok adattal találkozunk, amitől nem csoda, hogy szétszóródik a figyelmünk, hiszen mára szinte szünet nélkül vagyunk jelen az online térben. A figyelmünkért versengő információk, a „mindig van egy következő” érzése bekebelez minket, az időnket.

Kisgyermekes szülőktől gyakran hallom azt is, hogy olyan jó lenne lelassítani és jobban kiélvezni a gyerekkort. Ha az idő múlását lassítani nem is tudjuk, mégis szülőként tehetünk azért, hogy a gyermekünk és köztünk levő bizalmi kötelék erősödjön. A minőségi és meghitt kapcsolódást nem adhatják „személytelen” eszközök, hanem szüksége van a kapcsolatnak az időnkre, erőnkre és odafigyelésünkre. Ez nem könnyű, és néha jobban megy, néha meg kevésbé. A biztonságos, intim és bizalmas érzelmi kapcsolódást viszont csak egyetlen dolog tudja táplálni: a figyelem. Teljes figyelmünket adjuk a gyereknek, amikor valamit mesél, nemcsak fél füllel halljuk, hanem szinte az egész lényünkkel meghallgatjuk. Beszélgetünk a másikkal, és nem csak beszélünk körbe-körbe ismételve ugyanazt.

A teljes figyelem egyben egy együttérző, megértő és bizalmas kapcsolat szinonimája, sőt egyenesen a szeretet tükörképe (nemcsak a másikkal, hanem magammal is). Hogyan is lehetne szívből szeretni az odafigyelés képessége nélkül? Mennyire megható, amikor figyelmes velünk a párunk, a gyerekünk, és „kitalálja” az odafigyelése alapján, hogy mit szeretnénk enni, ajándékba kapni. Megéljük a kapcsolódást a gyengédségen, összetartozáson és gondoskodáson keresztül.

Gyakran kapom felnőttektől visszajelzésként egy-egy mind­ful­nesstanfolyam végén, hogy milyen jó lenne ezt már gyerekkorban megtanulni az iskolában: hogyan kell figyelni, hogyan tudjuk megnyugtatni magunkat egy-egy stresszhelyzetben, hogyan gondoskodjunk magunkról. Olyan képességek, amik életünk minőségére vannak hatással. Gondoljunk csak bele, hogy már az óvodába és iskolába kerülő gyerekek mindennapjainak is része a stressz, a szorongás, hasfájás, fejfájás egy-egy feladat előtt. A szülői minta tanít a legjobban, hiszen a gyermek „lemásolja” a szüleit. Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mintákat adunk át nekik. Van-e nekünk jó megküzdési stratégiánk a stressz egészséges, tudatos kezelésére? Hogyan bánunk magunkkal, van-e önbizalmunk, értékesnek tartjuk-e magunkat?

Az ovisoknak és kisiskolásoknak szóló Pandasztikus kalandok című mindfulnessprogram sokszor a gyerekeken keresztül jut el a szülőkhöz. A Montekid óvodában Dunaszerdahelyen már második éve kalandozunk a nagycsoportos gyerekekkel tudatosan. Játékon és mesén keresztül tapasztaljuk meg a tudatos jelenlét erejét: erősítjük a figyelem képességét, értékeljük a csendet, tudatosan megfigyeljük a külső és belső világunkat, csillapítjuk a bennünk tomboló viharokat, gyakorlunk önegyüttérzést és kedvességet magunkkal és másokkal. Ebben társaim is vannak, hiszen Panda, a mindfulness nagykövete és Zefír, a bolondos majmóca segítenek elültetni az ovisok és szüleik szívében a mindfulness magvait. Sőt mi több, a dunaszerdahelyi ovis gyerekekre olyan mély benyomást tettek a történetek, hogy az ovisok a nagycsoportnak a Panda nevet adták. Így lettek ők a Csallóközi pandák. Egy legutóbbi szülői visszajelzés is szívmelengető. Eszerint a kisöcs a következő kérdéssel segítette át a nagytesót az épp kitörni készülő dührohamán: „Vajon mit tenne most Panda?” Ezzel a kérdéssel pedig képesek vagyunk felülemelkedni a helyzeten, és még időben, tudatosan kiszállni az érzelmi és gondolati hullámvasútról. Ez a képesség pedig jól jön gyereknek és felnőttnek egyaránt! Hiszem és tapasztalom, hogy: „Sok kis ember sok helyen, miközben sok kis dolgot megtesz, megváltoztatja a világ arcát.” (E. Galeano)

Mellár Mezei Anita
mindfulness-tanár