Azt hiszem, illett volna megkérdeznem, hogyan is zajlik egy ilyen megbízatás, de nem tettem. Főként – hiszem ma – ostoba hiúságból, nehogy megbízóm felismerje, hogy lila gőzöm sincs arról, hogy kell ekkora nemzetközi eseményen viselkedni. Gondoltam, majd megmondják, melyek a zsűrizés szabályai, hogyan kell pontozni, hol lakom, és mit eszem, mert egyébként csak annyit tudtam, hogy mindenre vendég vagyok, és Brüsszelben várnak a járatom érkezésekor.

Várt is egy csinos stewardess hölgy, aki kedves mosollyal átnyújtott egy borítékot, és el is köszönt. A levélke – franciául, amely korántsem a legerősebbb idegen nyelvem – üdvözölt, és eligazított, melyik kijárathoz fáradjak, ahonnan majd helikopter visz úticélomhoz. Közel fél órámba telt megtalálni a megfelelő épületet, ott a szükséges lépcsőházat, és az utolsó pillanatban elkaptam életem első helikopterét. Mit mondjak: lentről szívesebben nézem, mint bentről. De megjöttünk, vagy nyolc-tíz férfiú és két hölgy, mindannyian a nemzetközi zsűri tagjai.

Gyönyörű volt a szálloda, simán ment a bejelentkezés, megkaptam az igazolványomat is (olyan nyakba akasztós, fényképeset), és már mehettem is a szobámba. Akkorra már igencsak megéheztem, gondoltam is magamban, éppen csak leteszem a cuccomat, és megyek le enni valamit. Hát, kérem, én nem szobában laktam, hanem lakosztályban! Tudom, tudom, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, de az én szállásom hét, azaz HÉT helyiségből állt! Úgymint: előszoba, fürdőszoba, toalett, öltöző, háló, nappali és konyha. Mit mondjak: nagyon rég nem éreztem magam olyen magányosnak, mint ebben a nyomasztó luxusban. 

Farkaséhesen lifteztem le az éttermhez. Délután öt óra felé járt, és én reggel, a reptér előtt ettem valamit utoljára. Hát, ehhez képest az étterem zárva, nyitás vacsorára 19 órakor. Hogy mit gondoltam magamban, azt nem írhatom le, csupán annyit, hogy miután a napidíjamat csak ott készültem megkapni, nem volt nálam elegendő „dugipénz”, hogy vegyek valahol egy kis harapnivalót. Fej- és gyomorgörccsel megkezdtem hát életem leghosszabb két óráját…

Egyszer minden véget ér. Kezemben a gyönyörű, bőrkötéses étlappal négyféle menüből választhattam, olyanokból, melyekbe soha életemben nem akarnék belekóstolni sem. De ez már az én hibám. Végül döntöttem, és az engem látványosan lenéző pincér (utált, mert „illetlenül korán”, már hét óra ötkör jöttem vacsorázni) végigmért, majd angolul kérdezte, hogy mit innék:

– Milyen sörük van? – kérdeztem, és emberem azonnal felsorolt legalább hét olyan márkát, melyekről életemben nem hallottam. Ördögbe is, most megszívatom – gondoltam, és a nálunk akkoriban csak nagy ritkán előforduló, számomra különleges márkát dobtam be. – Egy üveg Tuborgot kérek!

Az emberem kissé undorodó arckifejezéssel, de a kötelező kis mosollyal ennyit mondott:

– You are probably kidding, sir! – vagyis hogy én alighanem tréfálok, és ezzel sarkon fordult, távozott. A vacsorához egy remek pohár sört kaptam, de a pincér záromondatát mindaddig nem tudtam megfejteni, míg a repülőgépen Szinetár Miklós, intézményünk fő rendezője történetemet hallva nevetve nem mondta:

– Te őrült, hát nem tudod, hogy a monacói sörök a legjobbak a világon?